Hogyan szoktassam le anyámékat a telefonálási mániájukról?

Sziasztok!

(Először is tudni kell, hogy egyedül élek, és egy hónapban egy hétvégére megyek haza.)

A történet kb. 4-5 éve kezdődött. Kaptam egy céges telót. Flottásak is vagyunk, cégen belül teljesen ingyér beszélünk. Cégen kívül meg rohadt kedvezményesen. (Nem tudok annyit telefonálni, hogy beszóljanak érte. Esetleg ha több órás külföldi hívások lennének.) Aztán mindig kinyomtam mindenkit, és visszahívtam, hogy ne kerüljön pénzükbe.

Közben anyáméknak is lett havi x-száz óra ingyenes beszélgetési keretük, ha vezetékes telefont hívnak.

És hát rohadtul el lettek kapatva, hogy napi 2-3-szor negyed órára biztosan felhívnak. (Minden áldott nap, minden fxxxxsomról tudni akarnak.) Sőt, most már egyre gyakrabban olyan céllal is, hogy hívjam fel ezt meg azt, kérdezzek meg tőle valamit, mert nekem ingyen van, és a választ diktáljam be nekik.

Nekem az ideális telefonálási igényem heti egyszer, max. kétszer 3 perc lenne velük.

Ha vezetékesen hívnak, akkor ácsorogni kell az ajtófélfánál, míg le nem zsibbad a kezem, és közben nem lehet mást csinálni.

Ha mobilon hívnak reggel, akkor általában késésben vagyok a munkából. Alig tudom a reggelimet megenni miattuk.

Ha a buszon hívnak, akkor meg nem tudok kapaszkodni. Ráadásul szeretek zenét hallgatni, ami a mobilra van töltve. Az mindig feltölt energiával. Akkor azt is ki kell kapcsolni.

Szerencsére munka közben nem (csak nagyon ritkán) hívnak.

Este meg ha tévézek, ha valami programot szervezek magamnak, vagy a fene se tudja mit csinálok mindig elérhetőnek kéne lennem szerintük.

Ha meg 2-3 napig szándékosan nem veszem fel, hívnak vagy tízszer, és megy a balhé, a lelki terror, hogy már nem szeretem őket, meg hasonlók.

Olyanokat is bevágnak, hogy ha valami bajuk lenne, el se tudnának érni, vagy ha én lennék itthon rosszul, akkor napokig rám se nyitná senki az ajtót.

Ha nagyon durván rázom le őket, akkor meg azt mondják, hogy nekem van bajom, és nem nekik. (Pxxxhiányom van, meg nem ilyen lázadónak neveltek.) Szerintem meg ők unatkoznak egész nap otthon, depressziósak, és azért csinálják ezt. Ilyenkor meg sugározzák nekem s a rosszkedvet.

Valaki mondhatja, hogy csak szeretnek, meg addig örüljek, míg ők vannak, de ez nekem sok.

Hallgatom a zenémet, vagy nézek valami filmet, és elkezd csörögni a telefon. Akkor már az agyvizem felforr. Csak valami fxxxxggal feltartanak, és nem tudom élni az életemet. Fojtogatnak ezzel a marhaságukkal.

Mit csináljak velük? Azt szeretném elérni, hogy én hadd hívjam őket, hetente csak egyszer.

Már próbáltam velük beszélgetni erről a témáról, de csak elbagatelizálták. Szerintük ez a normális. Én a kis (felnőtt) gyermekük vagyok, és akkor már a világ végéig ők parancsolnak nekem. Ha már nem vagyok otthon, akkor is minden lehetőséget meg kell ragadni a kommunikációra.

Legszívesebben kitépném a vezetékes telót, a cégeset meg belebxxxnám a Dunába, oszt csak egy hónap múlva hívnám fel őket. Talán addigra kiheverném egy kicsit ezt az egészet.

Van valaki hasonló cipőben? Lehet ezt normálisan kezelni?