Miért van ebben is kettős mérce?

Gyereket szülni-nemzeni nem kötelesség,hanem lehetőség.Te döntöd el,hogy akarsz-e élni ezzel a lehetőséggel.

Igen, nagyon idegesítő tudd lenni,ahogy egyesek a másik ember magán ügyeibe benyúlnak. Én értem a kérdezőt.Nem az a gond,hogy más véleményen vannak,hanem az,hogy támadnak.Én is sokszor feltehettem volna támadóan a kérdést egyeseknél hogy nekik miért van gyerekük,de sosem tettem.Miután leketyegett a biológiai órám,enyhültek a támadások,de még mindég vannak olyan elmeháborodottak,akik azt mondják nekem:"még lehet gyereked,hátha meggondolod".Csak nevetek ezen.

Én alpári lettem a kérdésben, de nem is szégyellem.

Ha piszkálnak ezzel, hogy de gyereket KELL szülnöm, akkor mindig a legbántóbb ponton rúgok vissza. Kell nekik belém kötni...

Mondjuk nem is nagyon mondják már, gondolom rosszul esett nekik, hogy lefikázom az életüket, meg a gyerekeiket :) ;)

Félreértés ne essék, magamtól sosem kezdem ki a szült nőket, csak amikor jönnek ezzel, hogy csesszem el én is úgy az életem, mint ők.

33 éves, gyerek nélkül is hús-vér nő

Iszonyú mélyen átérzem. Én még csak 21 vagyok, ráadásul pályakezdő. Nem egy állásinterjún vádoltak meg jóformán hazugsággal, amikor a "Mikor tervez családot, gyerekeket?" kérdésre - amit egyébként fel sem tehetnének - azt válaszolom, hogy soha. Sokan szó szerint a képembe röhögtek, hogy ugyanmár. Mások csak felvonták a szemöldöküket, és olyan "sz_rul hazudsz, kislány" nézéssel néztek rám. Már lassan azon gondolkodok, hogy ha mégegyszer megkérdezik, azt mondom, hogy meddő leszbikus vagyok, elvégre mégsem mondhatom, hogy azért nem szeretnék gyereket soha, mert egyszerűen rosszul vagyok tőlük, mert akkor meg azért nem vesznek fel, mert hát milyen ember az ilyen...

Soha nem szerettem a gyerekeket, még a saját gyerekkoromban sem. Nem tudtam normálisan játszani sem velük, egyszerűen irritáltak. Kamaszkoromban, 14-15 évesen már konkrétan tudtam, hogy soha nem fogok szülni. Tudtam már akkor is magamról, hogy melyik döntésem végleges (szó szerint), meg melyik nem. A gyerektelenség az.

Nincs türelmem hozzájuk, és attól a bizonyos gyerekszagtól meg, amitől másoknál előugrik a rózsaszín köd meg a repkedő szivárványos szívecskék, én csak szó szerint rosszul vagyok. Nekem az a gyerekszag büdös. Van a közelünkben egy óvoda, és májusban már, ha jó idők vannak, nyitva van az ablak. Naponta arra járok el, de inkább képes vagyok átmenni a másik oldalra, mert az a kiömlő émelyítő gyerekszag felfordítja a gyomrom. Nem tehetek róla, ez van.

Koromból kifolyólag naponta hallgatom, hogy majd megváltozik a véleményem, fiatal vagyok még. De nem, nem fog megváltozni. Tisztában vagyok magammal annyira, hogy tudom, hogy nem fog megváltozni.

A párom 15 évvel idősebb nálam, együtt is élünk. Mindenki sápítozik, hogy jaaaj, ő már biztos gyereket akar, meg majd ha én akarok, ő már öreg lesz... Ad1: ha akart volna gyereket, már lehetne neki, nem is egy. Ad2: én akkor sem fogok akarni, ha fizetnek érte. Pont azért vagyunk együtt, mert ő nem úgy gondolkodik, mint egy átlag korabeli. Ő örök huszonéves, és én is. Mondhatni ő gyerekesebb az ő koránál, én meg öregebb vagyok a sajátomnál. Mindketten megrekedtünk olyan 25-28 éves szinten, hogy úgy mondjam. Amíg ő fiatalabb volt ennél, ő is öregebb volt az aktuális koránál. Ha én majd elmúlok 30, én is fiatalabb leszek a sajátomnál. Ahogy az anyukájától tudom, gyerekkora óta ugyanez a felfogása, mint ma, maximum megtanult mellé néhány dolgot az életben. Én ugyanilyen vagyok.

Csak azt szeretném megérni, hogy botos öregasszony koromban majd képen röhöghessem a nagyokosokat, akik állítják, hogy majd meggondolom magam, hogy "látod b+, én megmondtam, hogy nem fogok megváltozni!"...

Hűű de tudom miről beszélsz 19:31-es válaszoló.

Konkrétan engem is irritálnak a gyerekek. Még a saját gyerekkori képeimről is azt gondolom, hogy te úristen.

Nem tudom mitől jön ez, mert amúgy meg szerető családban nőttem fel, biztosan tudom, hogy anya is szeret és mindig is szeretett, tehát nincs ilyen traumám sem, amire visszavezethető lenne.

egyszerűen csak nem bírom őket. És tényleg, nekem az a mások által annyira istenített babaszag is taszító, és inkább menekülök, mint sem élvezném. A gyerekzsivaj halálba kerget. Bántani sosem tudnám őket, de a hányinger kerülget, mikor kapok egy nyálas gyerekpuszit. Már pedig van egy barátnőm, aki mindig erőlteti, hogy a kisfia pusziljon meg. Egyszer már mondtam neki, hogy én ezt nem szeretem, erre azzal jött, hogy majd ha lesz gyereked, akkor fogod. Nem igaz, hogy nem lehet ezt felfogni, hogy sosem lesz.

Kicsit én már közelebb vagyok amúgy a képbe röhögéshez, betöltöttem a 33-at, úgyhogy lassan leszállnak rólam, én meg élem tovább azt az életet, amit több barátnőm is - saját bevallása szerint - irigyel. ;)