Tanácstalanságomban és elkeseredésemben írok ide. Mit tehetnék?

Nem is értem, mit remélek, hisz a helyzetemre nincs olyan megoldás, ami mindenkinek jó lenne. De már az is jól esik, ha kipanaszkodom magam valahol, valakinek, bárkinek... Próbálok rövid lenni. Egy olyan kapcsolatban vagyok kénytelen élni, amelyben nem hogy boldog nem vagyok, de már eljutottam a depressziós tünetekig. Miért használtam a "kénytelen" szót? Mert egyszerűen nincs más választásom, lehetőségem. Egy kisgyermekünk van. A párom tart el minket, nekem semmilyen jövedelmem nincsen. Nagyon szeretnék elhelyezkedni, azonban már 1 éve próbálkozom, nulla eredménnyel. Több lábon is állok, többféle állást is betölthetnék, csak éppen nem tudom összeegyeztetni az életünkkel, az én, és a gyermekem életével. Ugyanis amíg a párom külföldön dolgozik, addig mi kettecskén éldegélünk itthon, segítség nélkül. Senkire nem számíthatok, aki esetleg besegítene, és mondjuk elhozná délutánonként az óvodából, amíg dolgozom. Szó szerint senkire. Így aztán úgy áll a dolog, hogy 8-4-ig tudnék dolgozni, ilyen munkahelyből pedig kevés van, ha van is, oda pedig nem én kellek. Tudom, miről beszélek, mondom, 1 éve keresek munkát... Szóval: én itt vagyok kereset nélkül egy halott kapcsolatban a gyerekem apjával, akivel kényszerből és muszájból vagyok együtt, mivel nem tudnám eltartani kettőnket a semmiből, az albérletben. Költözni sem tudnánk senkihez, már megtettem volna. A páromnak fogalma sincs, hogy érzek, játszom, megjátszom, ha nem is a boldogságot, de valami olcsó másolatát. A gyermekem pedig egyre jobban érzi, látja, tudja a hazugságomat. Nem akarom őt így nevelni. Nem akarom, hogy azt lássa, az anyja egy idegbeteg, boldogtalan, depressziós hárpia. Szabadulni ebből a helyzetből? Hogyan? Talán nem is választ várok, nem kereshetem másnál a "megfejtést".