Barátságok... Hogy van ez? És miért van ez?

Már egészen óvodás korom óta volt egy barátnőm. Ő volt a legjobb. Aztán jött a suli, mi nőttünk, de mégis mindvégig a legjobb barátnők voltunk. Mindent megbeszéltünk, legyen az pasis, csajos ügy, és együtt hülyültünk, meg mindenen... Aztán jött a középiskola. És itt elváltak útjaink. Én végilüs gondoltam, hogy vége lesz egy több, mint 10 éves barátságnak, kimondva -kimondatlanul is, mert teljesen másfelekerülünk, és nem lesz se idő, se igény találkozni... De mondjuk, azért titkon reméltem, hogy nem így lesz.

És aztán most eltelt 3 év. Úgy, hogy egyszer nem találkoztunk úgy, hogy azt mi megbeszéltük volna, kettő darabszor futottunk össze véletlenül, illetve egyetlen egyszer SEM!! hívtuk fel egymást. Csak ünnepekkor a szokásos 'köszöntő-üzenetet' váltottuk meg. És azóta is csak ez van...

De igazából az a szörnyű, hogy ha most beszélgetnénk is, nem igazán lenne mit mondanom neki... Annyira kimaradt az életemből, annyi mindenről nem tud, és bizonyosan így van ez fordítva, az ő részéről is... És őszintén, én már nem is igazán venném a fáradtsgot, hogy őt beavassam.

Ez az egész csak úgy elhalt. Szépen, csendesen, fájdalom, és veszekedés nélkül.

Tényleg, nem bánt az egész, csak ha belegondolok, hogy így történt végülis megszeppenek.

Azóta vannak barátosnőim, de igazából egyik se olyan hű de jó. Inkább több, 5-6 barátnőm van, akikkel úgy egészen jóba vagyok. De nincsen közöttük olyan, akivel mégcsak ha megközelítően is hasonlítana a kapcsolatunk az ovis barátnőméhez... Pedig jól esne, ha lenne valaki, akivel mindent megbeszélhetek.

Talán már nem akarok közelengedni magamhoz senkit? Vagy miért van ez? Csalódtam, csak magamnak se vallottam be?