Mit tegyek, hogy kijöjjek végre a szüleimmel? Már hét éve tart a viszály és még csak 22 vagyok.

Úgy érzem, sosem fogom megtalálni velük a közös hangot, pedig nagyon szeretném. Mindketten pedagógusok, és mivel egy munkahelyen dolgoznak, a nap 24 órájában a hivatásuknak élnek, munka után, délután otthon folytatódik tovább az eszmecsere, aztán este a fürdőkádban, és még az ágyban is a munkahelyi hülyeségekről, és buta emberekről beszélgetnek.

Én és tesóm egyetemisták vagyunk, én ebben a félévben itthon vagyok, egy szigorlatra készülök végig. Mindent megcsinálok otthon, mire hazajönnek vetett ágy és ebéd fogadja őket, és megcsinálok minden egyebet is (pl. garázstakarítás, ablaktakarítás, befőttet teszek el, kapálok stb.)

Szeretném, ha hazajönnének egy kis szeretettel gondolnának rám, beszélgetnének velem, de csak kiabálva tudnak. Pl. a napokba kellett (volna) összeülni beszélni, mert választás előtt állok a jövőmmel kapcsolatban, és érthető módon velük szerettem volna ezt megbeszélni. Jeleztem, hogy beszélnünk kéne, fontos; nagy nehezen 1.5 hét múlva vissza is kérdeztek, h miről lenne szó; mire felvázoltam a lehetőségeimet, és le lettem torkolva, hogy ne folytassam, foglaljam össze 2 mondatban, aztán hagyjam őket pihenni. Mondtam, hogy nem lehet 2 mondatban elintézni, aztán erre apa válasza: "Kislányom, azért nem tudod összefoglalni, mert az sem tudod, mit akarsz, hülye vagy". Rosszul esett, mondtam nekik, hogy ez nem így van, erre a részükről addig fajult a veszekedés, hogy felajánlották (most már sokadjára és persze üvöltve, kezükkel hadonászva), hogy el lehet menni máshova lakni.

Anyának ráadásul "rohamai" vannak, minden nap kitakarítok szépen, de akármilyen tisztaság és rend van, egy héten kb. háromszor kidobálja a szőnyegeket, és izzadásig lehajtja magát a munkával, mintha sietne valahova, látszik az arcán, hogy bekattan, és üvölt, hogy nem segítek. Olyankor nem is néz senkire, nincs szemkontaktus, mint egy őrült csinálja és csinálja a házimunkát, izzadva, sóhajtozva, feljajdul közben, hogy fáj a szíve, és még le sem ült aznap.. Szörnyű ezt látni, felzaklat főként mert felesleges, hiszen tiszta minden, és azért is, mert velem üvöltözik, hogy semmirekellő vagyok.

Nem tudom mi ez, de azt tudom, hogy megteszek mindent, munkám van egy nyelviskolában, mellette tanulok és háztartást vezetek.

Ők azzal jönnek, hogy olyannak kellene lennem, mint ők, mert ők "tanultak", és a semmiből küzdötték fel magukat. Az a rossz érzés, hogy épp azon vagyok, hogy boldoguljak a jövőmben, és minden maximumon megy nálam. Annyi a különbség, hogy anya 18 évesen összeházasodott apával, és 20 évesen már ott voltunk neki tesómmal. Ezt nem tartom követendő példának, habár nem fogok már sokáig otthon lakni.

Ami érdekes, hogy nem azt akarják, hogy elmenjek otthonról, mert ezek mellett annyira ragaszkodnak hozzám, hogy megfojtanak, el akarnak nyomni, rám akarják erőltetni az akaratukat, csak tudják, hogy nem megy, mert én nem vagyok tesóm.

Nektek mi a véleményetek erről?

Ja és még annyi, hogy anya és apa elválaszthatatlanok, mint a munkában: együtt üvöltöznek velem, mindent együtt csinálnak, minket meg nagy ívben leszarnak. Elmondásuk szerint nekünk csak az ő pénzük kell, azt hiszem ez elég szomorú. A barátom, akivel egy hónapja vagyok együtt már jobban ismer, mint ők 22 év alatt. Én a pozitivizmus, ők a pesszivizmus hívei.

Mit gondoltok ezek alapján?