Ti ilyen helyzetben megbocsájtanátok a szüleiteknek?

Megpróbálom röviden.

Az egész gyerekkorom szinte nem is volt. A szüleim alkoholisták voltak, én két kisebb testvéremmel szinte csak úgy éltünk bele a semmibe. Már oviban is csúfoltak, mert nem volt egy tiszta ruhánk, éjjel-nappal csak a veszekedések, sokszor kaja sem volt csak hogy piára, cigire legyen pénz. Sehol nem voltunk (nyaralás, állatkert, mozi vagy bármi) semmink nem volt (mikró, egy bicikli, vezetékes telefon, íróasztal, tiszta ruhák, stb, ami másnak természetes volt), persze italra mindig telt. Osztálytársakat sosem hívhattunk fel, mert rettenetes állapotok uralkodtak.

Most így sok évre rá, mikor már nem élek otthon, alapvető dolgokat saját magamtól tanultam meg az évek során (amit másnak a szülei tanítanak meg) nem tudom hogy de talpra álltam, teljes emberi életet élek, nem iszom, nem dohányzom, egyetemet végeztem, a múltamhoz képest egész jól élek (anyagilag is), főleg anyu valahogy úgy viselkedik velem mintha a barátnője lennék. Ha találkozunk megkérdezi ez vagy az a ruha hogy áll neki, (persze annó, mi gyerekek úgy néztünk ki mint valami hajléktalan) megsértődik ha nem hívom moziba vagy bárhová, és annyira rossz, mert azt a sok évet nem tudom elfelejteni.

Viszont az időt sem tudom visszafordítani.