Hogyan éljem túl?

Köszönöm a választ.Nem szeretnék apasági pert indítani,mert nem fogom ráerőszakolni a gyereket,szerintem azzal a kicsinek is ártok,hogy ismeri az apját,de tudja,hogy nem szereti...Akkor majd az én nevemet fogja viselni,ismerek olyat,aki az anyukája nevét viseli hasonló okokból,és nem jelent ez neki problémát.

Nem akarok nagyképűsködni,de a gyerektartás miatt sem fogom verni az asztalt,mert nem vagyok annyira rászorulva szerencsére,ha nem ad szívből a saját gyerekének,akkor inkább nem is kell.Nekem is elég jó fizetésem van,és a szüleim is szívesen támogatnak.Lakni is tudok náluk,mert egy nagy családi házban élnek,ahol még akkor is elférnénk,ha három gyerekem lenne,ráadásul a munkahelyemhez is közel van.Az meg csak egy külön plusz,hogy anyukám könyvelő és otthonról dolgozik,mert így ő tudja úgy szervezni a munkát,hogy én akár már akkor vissza tudok menni dolgozni,amikor a kicsi egy éves lesz.

Most,hogy túljutottam az első sokkon,úgy vagyok vele,hogy más is van,aki egyedül nevelte fel a gyerekét,és boldogságban éltek.Még az is elképzelhető,hogy találok majd magam mellé valakit,aki elfogadja a kisbabámat is,de most nem ez érdekel a legjobban.

Megpróbálom a dolgok pozitív oldalát nézni,bár tudom,hogy nem lesz annyira könnyű,de eldöntöttem,hogy erős maradok a gyerekem miatt,és csak azzal fogok foglalkozni,hogy neki megadjam a lehető legtöbbet.Még így is szerencsésebb vagyok,mint sokan mások,mert a szüleim és a két bátyám mellettem állnak,sőt,a két tesómnak még nincs gyereke,és mindketten alig várják a kicsit,és tudom,hogy az én gyerekem is szeretetben fog felnőni.

Ismerek olyanokat,akik együtt éltek az apjukkal,de olyan volt velük,hogy azt kívánták,bár inkább ne is ismerték volna...Náluk mindenképpen szerencsésebb lesz az én kisgyerekem.

Ne haragudjatok,hogy ilyen hosszú lett,csak ez most úgy kijött belőlem...

Köszönöm a biztatást mindenkinek!