Szerintetek most mit tegyek? Tényleg bennem van a hiba?

bocsi ha hosszú lesz de kérlek olvassátok végig.

Apukámmal soha nem volt túl jó a kacsoltunk nem nagyon beszéltünk egymással.Már kiskoromba is sokat ivott és anyukámmal rengeteget veszekedtek így telt a kiskorom.

Már akkor voltak páni roham szerű tüneteim (6 évesen)és folyton a pszichológushoz vittek de nem tudott segíteni.

A sok veszekedésnek köszönhetően elég önbizalom hiányos voltam mindig amivel még ma is küzdök.(ráadásul olyan iskolába jártam ahol az utolsó három évben minden nap megütött valaki,fogdostak a fiúk(4-5-en nálam idősebbek mert visszabuktak),megpróbáltak bevonszolni a vécébe,és mindennek elmondtak valaminek én pedig mocskosnak és olcsónak,értéktelennek éreztem magam:(Minden nap rettegve mentem iskolába.Azóta se tudom elviselni ha egy fiú hozzám akar érni még egy kézfogástól is rosszul vagyok.(de a szüleim nem tettek semmit pedig minden nap sírva mentem haza)

Miután apukámnak volt egy komolyabb betegsége azóta kevesebbszer iszik de olyankor sokat.

Tavaly nyár végén légmellem volt és azóta megjelentek nálam a rendes pánikrohamok is.

Rengeteget idegeskedek a suli miatt mert 3 hónapig voltam kórházba és utána is elég gyenge voltam szóval a tanulás is elég rosszul ment(sokat kellett pótolnom)

De amióta nem megy a suli azóta apukám egyáltalán nem támogat(tavaly azért néha mondott valami kedveset de most semmi)És ez rettenetesen rosszul esik.Majdnem minden nap pánikrohamaim voltak és annyira nehéz volt ráadásul amikor apukám ivott elkezdte mondani hogy nincs jövőm meg elkezdte sorolni a hibáimat én meg a vécébe zárkóztam be és ott sírtam:(

Annyi fájdalmat okozott már nekem de ma volt az utolsó csepp.

Elmentünk mamámékhoz és szokás szerint elkezdtek papámmal iszogatni.

És megint elkezdet ócsárolni meg olyanokat mondott hogy a nők rosszabbak mint a férfiak meg hogy igazi barátság csak férfi-férfi között lehet mert a nők elárulják egymást..

én meg megmondtam neki hogy ez nem így van de ő azt mondta hogy nem érdekli és szó szerint azt mondta hogy egy beképzelt pi@a vagyok(a saját apám ilyet mondott nekem)

aztán hozzá tette hogy nem az ital miatt mondja hanem tényleg így gondolja.(egyébként még tényleg nem ivott olyan sokat)

És ott úgy éreztem hogy vége van megmondtam neki hogy utálom és úgy érzem hogy tényleg nem tudok már megbocsátani neki.Már annyit tűrtem amikor bajban voltam nem számíthattam rá.Pánikrohamaimra azt mondja hogy csak beképzelem(persze tudom hogy pszichés de képtelen vagyok legyőzni)Ráadásul egyáltalán nem támogat így még nehezebb.

És fogalmam sincs hogy miért bánik így velem.

Visszahúzódó vagyok,nem öltözködök kihívóan,igyekszem jól teljesíteni a suliba(még ha most nem is sikerült túl jól az évem),nem beszélek csúnyán,tisztelettudó vagyok,és soha nem bántanák senkit szándékosan.Mégis mit vár tőlem?

úgy érzem hogy már nem tudok megbocsátani neki és ha ő ilyen akkor jobb lenne ha nem is lenne apám.Teljesen össze vagyok zavarodva megint nehezen kapok levegőt és nem tudom,hogy mit tegyek.Beszélgetni nem lehet vele végig se hallgat(mert én csak egy nő vagyok)

szerintetek mit kéne most csinálnom?Tényleg jogosan mond nekem ilyeneket és bennem van a hiba?

16/l