Normális az, ha sosem éreztem szeretetet édesapám iránt?

Semmi különös nincs ebben. Ha a kisgyereket nem szeretik, nem fogja a kötődését (teljes mértékben) kialakítani a szülei iránt, esetleg mással helyettesíti.

Az enyém is egy f*sz volt, noha nem ennyire, vagy inkább csak más módon. Nem is tud mára már meghatni minket a húgommal együtt semmi, amit csinál.

Hátrányod, ahogy már mondta az első, hogy nélküle kell felnőnöd, illetve később a gyerekeidnek is egy kissé megtörtebb családi idilljük lesz, bár szerintem ez teljesen vállalható még.

Másik hátrány, amit észrevettem, hogy egyes emberek képesek lenézést tanúsítani az ilyenek iránt, holott inkább részvétet és együttérzést kellene. Szerintem ez az ellenszenv valamilyen előítélet része lehet és azért is megvan véleményem szerint, mert sokkal könnyebb lenézni a nálunk rosszabb sorson levőket, mint szimpátiát/segítőkészséget mutatni irántuk.

Teljesen normális. Én a mai napig nem tudom szeretni az enyémet. Nem volt alkoholista vagy ilyesmi, elég volt az, hogy soha nem volt egy jó megjegyzése ránk gyerekkoromban, csak bántást kaptunk tőle. A szemünk láttára fojtogatta anyánkat, akit amúgy félig-meddig nyíltan megcsalt, aztán tagadott, és még ő vádolta anyánkat megcsalással, meg mindig ő kezdte a veszekedést. Volt hogy előttünk b#szta a földhöz mérgében a gáztűzhelyről a lábast a forró cuccal benne. Aztán amikor elváltak, akkor meg jött, hogy neki milyen rossz egyedül, akkor meg hízelkedett. Nálam elásta magát egy életre.

Én akkor döbbentem rá, hogy mennyire más az apám, mint a többieké, amikor láttam egy apukát a lányával, hogy ölbe veszi, meg puszilgatja. Először azt gondoltam, hogy ez nem a normális, meg hogy ez milyen gusztustalan, de rájöttem, hogy valahol az nem a normális, amilyen az én apám volt.

Nekem szerintem ebből annyi hátrányom lett, hogy kevés lett az önbizalmam, már így felnőtt fejjel kezdek ezen javítani, meg nehezen fejezem ki az érzelmeim mások előtt, no meg az önérvényesítéssel is gondok vannak.

Normális. Bennem sem alakult ki kötődés az apám iránt, ezt ő cseszte el egészen kicsi koromban. Túl sokat terrorizált lelkileg. Sokáig bűntudattal küzdöttem emiatt, de mára elfogadtam , hogy ez van. Formális a viszonyom vele, de csak erkölcsi kötelességből. Amúgy örülök, ha nem kell vele beszélnem.

28 N

Az én édesapám amikor jól lerészegedett, akkor édesanyámat néha az asztal sarkához lökte, lekevert neki, volt, hogy letolt gatyával mutogatta a micsodáját úgy, hogy közben anyukám előtt álltam. Amikor kisbaba voltam, akkor anyukám ölében kiküldött minket az udvarra, ahol fagyos tél volt, ezt részegen persze, de még rengeteg ilyen undorító dolgot tett. Józanul nem csinált ilyeneket, de akkor is adta magát (pl. egy kiálló fogú embert, akit megismert, akkor mindig elviccelődik a kinézetén, mindenkit lenéz).

Szerencsére nem vert meg sohasem, de lelkileg ott ütött meg, ahol tudott. Mániája volt mindig, hogy amikor részeg volt, akkor addig csesztette az illetőt (engem vagy anyámat, régebben testvéreimet), amíg az sírógörcsöt nem kapott. Na már akkoriban jártam a mostani barátommal (kb. 16-17 éves lehettem) és tudta, hogy ő a gyengepontom, tehát egyfolytában őt szidalmazta, ócsárolta és kritizálta, egy ideig a fülem mellett hagytam elszállni ezeket, de nem bírtam sokáig, aztán -nem hazudok- nevetett azon, hogy hogy visszaszólok neki könnybe lábadt szemekkel.

Volt olyan is -persze ez nem durva, csak még egy szög a szívemben-, amikor a sógornőm apját megismerte. Nagy nehezen, de beadta a derekát, majd miután találkozott vele, akkor én kedvesen mondtam apunak, hogy "büszke vagyok rád", mert végül tényleg találkozott vele, megtette a normális lépést. Este viszont anyukámmal beszélgetett, amit véletlenül meghallottam a szobám ajtajából: "Azt mondta, hogy büszke rám...*nevet*...ki nem sz@rja le???"

Ez volt az utolsó csepp, utáltam apám fennkölt viselkedését, hogy nem fogadta kedvesen a közeledésem, a közvetlenségem, én nem akárkije voltam, hanem a lánya, de mégis....józanul is olyan dolgokat mondott nekem, hogy fülem kettéállt. Volt, hogy részegen leribancozott, amikor 15 voltam. Fogalmam sincs miért, de élvezte, amikor ilyen undorító dolgokat mondott nekem, miközben én nem is szóltam egy szót sem, nem hergeltem fel semmivel, csak ültem a szobámban.

Másoknál hallom és olvasom, hogy az ilyen családban felnőtt gyerekek nem mutatják ki az érzéseiket megfelelően. Szerencsére a barátaimmal nagyon vidám vagyok, meg a hétköznapi életemben is igyekszem az lenni. Persze ez azóta van, hogy 18 évesen elköltöztem a barátommal albérletbe. Előtte is közvetlen voltam, de azóta sokkal felszabadultabb. Akkor látom őt, amikor akarom, nem kell hallgatom a piszkálódásait és kritizálásait, persze attól még az apám marad, de valahogy akaratlanul is tartok tőle egy kis távolságot lélekben.

Szóval a lényegre térve: ha túl tudsz ezen lépni, hogy milyen volt apád, a férfi minta az életedben, akkor nem lesz belőle hátrányod. Csak erősnek kell lenned, legyél magabiztos!

Sok szerencsét kívánok az életedben, és a hasonló embereknek!

Anikó (28)

Ebben a helyzetben teljesen normális reakció hogy haragot érzel az apád iránt. Hiszen ő lenne az akire maximálisan számítanod kellene tudni az életben. Anyukáddal való viszonyodat nem írtad. remélem vele jobb.

Nos, hogy miért baj? Nekem jó a viszonyom a szüleimmel. Elsősorban anyukámmal. Apám kissé vaskalapos meg makacs, és ha valami nem tetszik neki ordibál, de ettől eltekintve csak diplomáciai érzék kell hozzá :) Nos ahogy én látom, azok akiknek érzelmi problémáik voltak a szüleikkel szemben nehezebben bíznak másokban. Ha adódik egy kisebb zökkenő, kisebb konfliktus, akkor mindjárt úgy veszik, hogy a másik rosszindulatból rájuk támad, pedig lehet hogy nem is így van. Vagy van egy helyzet, ami rosszul sül el, és a másikat egyből megvádolják hogy direkt tett nekik keresztbe, pedig lehet hogy csak figyelmetlen volt. Szóval ilyen kényes helyzetekben próbáld objektíven látni a dolgokat és ne a saját sérelmeid törjenek elő.

Ami még hátrány lehet, hogy az apai minta benned van, és ugyen tiltakozol ellene, de ha majd gyereked lesz, meg fogod látni, hogy bizonyos gesztusok, mondatok, viselkedés a saját apádra emlékeztet. Az apád köszön vissza a te gesztusaidban. Néha megdöbbentő tud lenni a hasonlóság. ez önkéntelen, nem tehetsz róla, de megtanulhatod visszaszorítani.

34/N