Volt már olyan időszak az életetekben, hogy úgy éreztétek a családon kívül senkitek sincs? és ez meg is nyilvánult a minden napjaitokban?

Nálam jó ideje így van. Van egy barátnőm, az ország másik végében, akivel hetente egyszer beszélünk jó esetben és félévente egyszer ha tudunk találkozni néhány napra az már jó.

Egyetemista vagyok még, de nem igazán jövök ki a társaimmal, meglehetősen fura elveket vallanak, akikkel kijövök, azokkal elvagyok napközben, de magánéletben nem számíthatok rájuk, annyira nem is akarok. Más barátom nincsen, akit felhívhatnék, hogy kibőgjem magamat neki.

A családom van egyedül, akikre számíthatok, illetve van egy haldokló kapcsolatom, ami miatt csak még elkeseredettebb vagyok, mert azt hinné az ember egy kapcsolat teljességet és boldogságot ad, közben meg csak boldogtalanságot hoz az életembe, ellenben kapaszkodok belé, mert ha őt is elveszítem tényleg nem tudom mi lesz velem. Ördögi kör ez.

Szerencsére az egyetem miatt nincs túl sok időm gondolkodni ilyeneken, elmerülök a tanulásban és csinálom a dolgomat, így nem igen kesergek az életemen. Örülök annak ami van, még ha nem is a legboldogabb ez így. Valakinek ennyi sem adatott meg.

Egyébként női társaimmal rohadtul nem tudom megértetni magam, valami mindig félresiklik... Srácokkal pedig szinte kivétel nélkül az lesz, hogy hónapokig tök jó barátság stb, aztán közli, hogy többet szeretne (avagy csak érzem) és vége mindennek, mert nemet kell mondanom a párom miatt (legalább is illik) és nem akarom húzni senki agyát. Nem szeretnék olyan barátot magam mellé kényszeríteni, aki vacakul érzi magát, ha pl a párkapcsolatomról beszélek.