Hagyni kéne, hogy a dolgok a maguk útján menjenek? Mit gondoltok?

A helyzet a következő: megismerkedtem egy nagyon kedves fiúval,több, mint egy hónapja járunk, ami tudom, nem sok idő még, de mégis sokat gondolkodnunk és beszélünk már most a kapcsolatunkon. Jól érzem magam vele, sokat nevetünk, jó a szex is, bármilyen témáról tudunk komolyan beszélgetni. Nagyon megkedveltem, nem mondom még azt, hogy beleszerettem volna, de úgy érzem, bele fogok szeretni. A gond az, hogy neki nem volt könnyű élete: nincsen családja, igazi barát is kevés. Sok barátnője volt, akik megcsalták, becsapták, anygailag kihasználták stb. és szerintem emiatt nem mer talán bízni a szerelemben, ezt mondta is: nem akar szerelmes lenni, mióta a legutóbbi nagy szerelmével szakított ( aki folyamatosan csalta őt)próbálja elnyomni ezt az érzést. Viszont azt is mondta, hogy irántam elkezdett érezni vmit, de nem hiszi, hogy ő lesz úgymond a végállomás az én életemben ( eddig egy 5 éves első kapcsolatom volt). Kihasználni nem használ ki, nem a szexen alapszik a kapcsolat, ő mondta azt, hogy fontosabb neki a lelki kapcsolat kiépítése. Emellet elképzelhető, hogy kimegy egy időre külföldre, azt mondta, sokat gondolkodott emiatt is rajtunk, hogy menjek-e vele vagy sem, de attól fél, hogy nem várhatja el, hogy érte ekkora áldozatot hozzak. Amúgy is sűrűn jár animátrokodni, szóval bármikor fenáll egy-egy kiutazás lehetősége. Egy szó, mint száz: nem tudok kiigazodni a fiún, mert érzem, hogy tényleg kedvel, az öleléséből, abból, ahogy homlokon puszil, csókol stb. és szerintem az eddigi élete miatt bármit is mond, és bármilyen keménynek mutatja magát, igényli azt, hogy szeressék. Nem várok én 1 hónap után semmi komoly ígéretet, csak nem tudom, tudok-e úgy benne lenni egy kapcsolatban, hogy közben arra gondolok, ez úgysem lesz az igazi. Szerintetek van remény? Vagy én vagyok a buta, és görcsösen kezelem ezt az egészet, hagyni kéne, hogy a dolgok a maguk útján menjenek, és maximum ez a kapcsolat tényleg csak tapasztalat lesz?