Úgy érzem, megbénultam, hogy léphetnék ki ebből az ördögi körből?

Ő valóban nem alkalmazkodik, de tulajdonképpen én költöztem hozzá, szóval miért tenné?

Egyébként sok mindenben segít, és összességében jobb az életem mellette, mint előtte volt. Kényelmesebb is, meg ő az első ember az életemben, akitől kapok némi lelki támaszt.

Például kitaláltam, hogy megpályázok egy újságnál állást. De mire el kellett küldeni a jelentkezést (egy esszét), elbizonytalanodtam. Az állás pont nekem való lenne, de nem volt önbizalmam a jelentkezéshez. Akkor ő odaült mellém és segített, bátorított, hogy menni fog. Átolvasta, amit írtam, ilyesmik. Múlt héten le kellett utaznom vidékre, mert egy kritikát is kellett írnom. Ő levitt, intézett szállást, eljött velem az előadásra, utána segített a kritikaírásban. Még csak hasonlót se tett velem soha senki! Bárki más azt mondta volna, hogy oldjam meg, ő meg két hétig túlórázott, hogy le tudjon csúsztatni egy napot, mert már nem volt elég szabadsága. Az ilyesmit azért azt hiszem, nagyon lehet értékelni.

14 évesen jöttem el a szüleimtől (miután anyukám elkezdett sokat inni). Pesten jártam a gimnáziumot, akkor kollégista voltam és még nem dolgoztam, csak az utolsó évben. Az egyetemen összejöttem egy fiúval (19 évesen), akivel egy év után össze is költöztünk. 23 éves voltam, amikor elhagytam, és szinte rögtön összejöttem a párommal. Igazság szerint ő csábított el az exemtől. Mivel nem volt lakásom, ezért felajánlotta, hogy költözzek hozzá, amíg lesz. De miután kivettem egy szobát, és több hónap alatt összesen háromszor aludtam ott, nem volt értelme fenntartani.

Egyetem alatt is dolgoztam, illetve ott volt fix jövedelmem, mert ösztöndíjat és szoctámot kaptam. Most otthagytam az egyetemet, nem diplomáztam le. (Hosszú sztori, árnyalná a képet, a lényeg az, hogy családi nyomásra kezdtem el, aztán pedig nem hagyták, hogy abbahagyjam, mert "ha már egy/két/x évet beleöltem, ne tegyem". A párom amióta együtt vagyunk, próbál átnevelni, hogy kiálljak magamért, ezért most meg mertem lépni, hogy otthagyjam ezt a szakot.)

Ugyanaz a munkám maradt, mint amit egyetem mellett csináltam, csak eddig nem zavart, hogy keveset fizet, meg bizonytalan, mert olcsóbb is volt az élet diákként, meg ott volt mellette az egyetemtől kapott havi fix, ami miatt biztonságban éreztem magam.

Tudom, hogy nem tiszta, saját magam előtt se tiszta ez a helyzet. Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy támogat, de csak amíg neki ez nem okoz nagy kellemetlenséget.

Például büszke arra, hogy zenélek, de nem gyakorolhatok, ha itthon van, mert az zavarja. Elvileg támogatná, hogy menjek tovább zeneművészetire (az az álmom,és a tehetségem is megvan hozzá), de ha arról van szó, hogy a skálázásom kell hallgatnia, akkor már leállít.

Támogat, mert tényleg elintézte, hogy le tudjunk menni vidékre, büszke arra, ha valamilyen sikert érek el, de olyan apróságokban, hogy pl. hagyjon aludni este, nem.

Igazság szerint én sem egészen értem ezt, és ezért nehéz kérdés. Ha egyértelműen látszana, hogy alapvetően segít, vagy alapvetően tojik a fejemre, akkor könnyű lenne dönteni. Vagy ha azt látnám, hogy kis dolgokban még oké, nagy dolgokra viszont már nem hajlandó a kedvemért.

De azt látom, hogy teljesen logikátlan, mert őszintén, semmi logika nincs abban, hogy 200 km-re leautózik a kedvemért, de ugyanakkor arra, hogy éjfélkor feküdjünk már le, nem hajlandó. Vagy csak én nem értem ezt?

Ha nem lennék összezavarodva, akkor nem itt írnék ki kérdést, hanem lépnék. De fogalmam sincs, milyen irányba léphetnék, ezért egy helyben toporgok.

Pontosan tudom, hogy minden normális nő mit csinálna a helyemben: lelépne, és ha biztos a munkája, kivenne egy lakást, ha bizonytalan, akkor hazamenne a szüleihez.

De nekem nincs biztos munkám, ezért lakást, de még csak szobát se tudok kivenni, a szüleimhez pedig nagyon nem kéne hazaköltöznöm. Én vagyok a legidősebb, szerencsém van, mert a problémák kezdetén el tudtam menekülni. De látom a testvéreim, akik tovább éltek abban a közegben, hogy mi lett belőlük. Hozzájuk képest szerencsés vagyok. Nekem csak önbizalmam nincs.

Másrészről meg azt leszámítva, hogy elnyom, mindig is olyan párra vágytam, mint ő. A legtöbb dologban ugyanúgy gondolkozik, mint én, ilyet még senki másnál nem láttam. Ami nem meglepő, mert az átlagtól eléggé eltérően gondolkozom. Erre egy egyszerű példa: amikor átrendeztük a szobáját, beállítottunk a térbe egy szekrényt. Körülbelül tíz ember véleményezte, mindenki azt mondta, nem jó. Egyedül mi ketten gondoltuk, hogy de igen, így lesz jó. Egyébként amikor a tervet csináltuk, ott is az volt, hogy néztük a monitort, neki a kezében volt az egér. Egyszer csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az a szekrény oda kerülne, és pont amikor megszólaltam, megindult a keze és berakta oda, hogy "na így milyen?"

És ez nem egyedi eset.

Ha az árral úsznék, sok olyat találnék, aki hasonlóképp gondolkozik, mint én. Ha szembemennék vele, akkor is elég jó esélyekkel indulnék. De azzal, ahogy én gondolkozom, sokak számára minden logika nélkül, szinte esélytelen, hogy olyan embert találjak, aki legalább nagy vonalakban egyetért velem. Nem is bíztam benne. Az exem a felét nem értette annak, amit elmondtam. Ezért ragaszkodom nagyon a páromhoz. Az elmúlt fél évben érzem azt, hogy érdemes egyáltalán gondolkoznom, mert van aki meghallgat és meg is ért.

No mindegy. Talán tényleg fel kell adnom ezt. De ez borzasztó érzés. Mintha minden nap csak vajas kenyeret ehettem volna, amitől jóllakom, de utálom és unalmas, az elmúlt fél évben pedig megkóstolhattam volna a konyhaművészet remekeit. Nem szívesen térek vissza a vajas kenyérhez akkor sem, ha tudom hogy a gyomrom egyébként tönkreteszik a fűszeres ételek. (oké, kis képzavar, de most ennyi telt tőlem)