Szülők! Ti bevennétek a gyereket is a párotokkal való vitába, viszálykodásba?

Nem vonnám be, nem tartozik rá, nem az ő dolga megoldani, megítélni, kinek van igaza. Nem kell elvenni a gyerektől, kamasztól a saját életét, és terhelni a szülők hülyeségével.

Szülő dolga a gyereknevelés, és nem a gyerek feladata, hogy igazságot tegyen.

Semmiképpen sem. Ez borzasztó terhet ró a gyerekre. Segíteni a döntésben? Aztán majd a gyerek is vegye ki a részét a felelősségből, a következményekből? Igaz is, lesz kire hárítani.

Borzasztó nagy tévedésben vannak a szülők és sajnos a gyerek hatalmas árat fog fizetni ezért.

Van az az életkor, amikor igen a válasz. A 13 talán még ez előtt, vagy éppen a környékén van...

De pontosítsunk, hogy milyen vitáról van is szó. Mert például, ha azon vitáznak, hogy elköltözzenek-e, vagy belevágjanak-e valamibe, ami a gyermek életét is alapvetően megváltoztatja, akkor szerintem joga van a beleszólásra.

Ezzel ártanak a gyereknek.Nem túl felelőségteljes az említett házaspár.

Személy szerint nem vonnám be a gyereket ilyesmibe,elsősorban az ő érdeke miatt,másodsorban pedig a nézeteltéréseinket csakis nekünk kettőnknek kellene megoldanunk.

Ne haragudj, előre is, kicsit hosszú lesz, de érintve érzem magam ebben a kérdésben.

Engem kb. 6-7 éves koromtól folyamatosan bevettek a vitáikba a szüleim. Olyan dolgokban kellett állást foglalnom, mint pl.:

- kinek van igaza (bármiben, attól kezdve, hogy a konyhában mit hogyan kell csinálni, addig, hogy kinek hülyébb az anyja)

- kinek szemetebb a családja

- elváljunk-e

- elköltözzön-e valamelyikük otthonról

- részeg-e apa

- megcsalta-e apa anyát

- és fordítva

- szenvedélybeteg-e apa.

Én tényleg minden nap, de minimum minden héten 1x célkeresztben voltam azért, mert a szüleim nem tudták egymás közt, kettesben lejátszani a meccseiket. Apám rendszeresen részegen jött haza, anyám meg folyton a gyerekkorában a fejébe plántált ideáknak akart megfelelni. Így seperc alatt kész volt egy veszekedés: apám mindenre hevesen és támadóan reagált, anyám meg semmiből nem engedett egy fikarcnyit se - tehát valamilyen szinten mindkettejüknek "igazuk" volt abban, hogy a másikkal van a baj. De azt nem vették észre, hogy mindkettejüket szeretem és szeretném őket együtt boldognak látni.

Anyám naponta, akár naponta többször hozzám szegezte a kérdést: elváljak? Elmesélte, hogyan kapta rajta apámat egy k..vával a fürdőszobában, hogyan dobta ki az anyósa az apósát, milyen gátlástalan bunkó az apám... Volt, hogy konyhakéssel fenyegették egymást. Volt, hogy ütötték egymást. Mit mondhat ilyenkor egy 8-10-12-14 éves gyerek? Hát azt, hogy akkor válj el, ha ilyen rossz. Volt, hogy én magam küldtem el otthonról a részeg apámat kb. 12 évesen. Utána órákon keresztül szinte sokkos állapotban feküdtem otthon, nem tudtam megszólalni. Eltelt 1-2 nap, apám visszajött és minden kezdődött elölről.

Hogyan csapódott ez le bennem? Igyekeztem magam meghúzni, háttérbe szorítani azért, hogy ne okozzak nekik bosszúságot. Jól tanultam, jó gyerek lettem, empatikus, odafigyeltem rájuk. Anyám egyetlen szavából tudtam már a lelki állapotát, és apám egyetlen szavából tudtam, hogy ivott-e, telefonból is. Belül pedig őrlődtem, mert folyton arra figyeltem, hogy ne csináljak olyat még véletlenül se, amivel a szüleimet megbánthatom. A veszekedések esetére "kifejlesztettem" egy taktikát: rosszul lettem. Amikor egy vita elkezdődött, hányingerem lett, így a szüleimnek nem egymással, hanem velem kellett foglalkozniuk. Nem tudatosan csináltam, de visszagondolva, egyszer egy igazi rosszullétem elcsitított egy veszekedést, s azután a rosszullétek rendszeressé váltak veszekedésekkor. Vagyis pszichoszomatikus tüneteim lettek. Ezt a reakciót kis mértékben még ma, 26 évesen is produkálom, csak már jobban tudom kezelni a helyzetet! A szüleim ugyanis máig nem váltak el, csak fenyegetőznek, de semmilyen szavuknak nincs következménye. Hozzáteszem, hogy ne úgy képzelj el minket, mint a társadalom egy műveletlen, alsóbb rétegét. Anyám tisztviselő volt egy hivatalban, apám kétkezi munkás, de többnyire volt munkája, dolgos ember. Mindig is volt rendes lakásunk, hétvégi házunk. Nem voltunk gazdagok, de nem is nélkülöztünk. Testvérem és én színvonalas iskolákban, egyetemeken tanultunk, külföldön is, mindketten ismertek és elismertek vagyunk a köreinkben, lassan mindkettőnk neve előtt lesz egy "Dr.". De ezt a Dr.-t elcserélném egy boldog családra.

Még egyszer bocs, hogy ilyen hosszan írtam. De azt gondolom, hogy az egyik legaljasabb dolog, ha a szülő a döntésképtelensége miatt a gyerektől várja a megoldást, és még ennél is aljasabb, ha igazából még csak a megoldást sem várja tőle, mert nem dönt, csak a gyereken vezeti le a feszültséget vagy vele védi magát. Úgy érzem, én ezt éltem át és azóta sem tudtam igazán megbocsátani a szüleimnek.