Mit lehet ezzel kezdeni?

Apukám az utóbbi időben az agyamra megy. Gyakran megkér, hogy süssek ezt, vagy főzzek azt, amit szívesen teszek, mert szeretek főzőcskézni. Viszont bármit is csinálok, nem jó neki. Pl. most hétvégén kivételesen a bátyám kért meg arra (ő egyedül él), hogy süssek fánkot, mert olyan rég evett és én biztos finomat sütnék. Sose sütöttem fánkot, nem is szeretem, de sütöttem fél kiló lisztből. Tesóm szerint (aki eléggé finnyás) nagyon finom lett, a férjemnek is tetszett, szóval örültem, hogy jól sikerült. Életem első fánkja, gondoltam, hogy ezt a receptet el is teszem magamnak. Majd jött apukám, aki csak blamálni tudta... Hogy túl kicsi, nem elég lyukas, nem elég vastag rajta a szalag, nem elég könnyű a tésztája, stb. De azért megevett vagy 5-6 darabot. Ha megkérdezem tőle, hogy szerinte miből készül egy jó fánk, akkor olyan alap dolgokat kihagy, mint pl. az élesztő és a tojás, én meg csak fogom a fejem, hogy akkor minek piszkál...

Az is baj, hogy nem fejből sütök, mert bezzeg apám anyja minden receptet tudott fejből, sőt, minden este felmosta a konyhát, gyönyörű fekete haja volt, stb. (Az én hajam szőke.) Apukám anyja tanyán nőtt fel, utána háztartásbeli volt, és persze, hogy minden este felmosott, mert még tyúkok is bejártak a konyhába, meg ott tüzelt... Ha ezt megjegyzem, akkor olyan vagyok, mint anyám, mindenen problémázok és különben se tudok fánkot sütni, mert a mama nem ilyet sütött... Viszont apám nem érti meg, hogy nincsenek meg a mama receptjei és senki se szívta az anyatejjel a sütést, a mamám se, én se. Recept nélkül meg nem lesz olyan, és ha még lenne is hozzá receptem, biztos vagyok benne, hogy akkor se lenne az igazi, mert azokat a mama sütötte, és már olyan szinten van az emlékeiben egy egyszerű lekváros piskótatekercs is, hogy földi halandó nem képes neki elég jót sütni.

De nem csak a sütés ilyen kardinális kérdés, bármi... Ha új nyelvet tanulok, akkor annak apám szerint semmi értelme, különben se lesz soha jobb állásom, bezzeg, ha tanultam volna egy normális szakmát (ez szerinte a tanár és az orvos), akkor már a második gyerekemet szülném. (Tulajdonképpen ikrekkel vagyok terhes, akik lombikkal jöttek össze, és nem is tudja a családom, hogy mennyit szenvedtünk ezért a férjemmel. De még nem mondtam el apámnak, hogy jönnek a babák, a fánkos incidensnél szerettem volna, mert akkor itt volt nálunk mindenki, de akkor vágta a fejemhez ezt is.) Nem érti, hogy ma már nem húznak le 40 évet az emberek egy munkahelyen, hogy semmi se biztos, hogy ha tanulok valamit, az nem időpocsékolás, hanem igenis plusz. De sokszor elkeserít a beszólásaival, viszont ha ennek hangot adok, akkor rövidre zárja azzal, hogy "te is olyan vagy, mint anyád..." Azt kell tudni anyukámról, hogy világ életében utált sütni-főzni, amit kezdek megérteni, mert bármit is csinált (nem csak a konyhában), sose volt elég jó apának. Nem váltak el, de nem igazán élnek együtt, viszont a vállalkozásuk közös, minden nap találkoznak.

Nem élek a szüleimmel, de elég sokszor találkozom velük, apa nem tud főzni, így gyakran úgy főzök itthon, hogy abból nekik is jusson. Van, amikor kifejezetten rendes velem, de ha rossz kedve van, akkor mondja a hülyeségeit és az én kedvemet is elrontja. Azóta ilyen kritikus velem, amióta elköltöztem otthonról, előtte én voltam a szeme fénye, mert két bátyám van és mindig akart egy kislányt is.

Nektek van ilyen családtagotok, ismerősötök? Ha igen, mit tudtok vele kezdeni? 27N (Apukám 60 felett van.)