Miért van az, hogy néhány férfi nem tud egyáltalán elszakadni az édesanyjától?

Nekem egyik munkatársam hasonló kaliber 35 éves, otthon lakik az édesanyjával. Semmilyen házimunkát nem végez, mosogatni, mosni, főzni, takarítani egyáltalán nem szokott, de szerintem nem is tud. Az édesanyja csinál mindent. Amikor kérdeztem, nem akar-e saját családot alapítani (nem egy barátnője pár éve, de csak hétvégente találkoznak, és mindig a lánynál), akkor azt mondta, nem akarja magára hagyni az édesanyját, mert már idős (hatvanas, szóval közel sem olyan idős ám) és magányos (tudtommal rengeteg ismerőse van a templomból, ahová naponta jár). Az igaz, hogy a pasas édesapja meghalt jópár éve, és a mama emiatt magányos lehetne, de az én személyes véleményem az, hogy nem lenne szabad, hogy emiatt a pasi így bekorlátozza magát, és ennyire ne akarjon a saját lábára állni. Nem tudom, az anyja mennyire köti magához, biztosan valamennyire, de a srác sem akar egy tapodtat se mozdulni. Biztos fél is.

Hát elég szomorú az ilyen. Ha én ilyen helyzetbe kerülnék majd ne adj' Isten, remélem, lesz bennem annyi erő, hogy el tudjam engedni a fiam, mert ez nem egészséges dolog.

Sajnos saját tapasztalatból mondom, hogy van, a férjemről van szó.

Őt az anyja nem tudta elengedni. Egyetlen gyerek, szülők elváltak, és anyósom félt, hogy egyedül marad. Végül nagy veszekedések voltak, de belátta, hogy ez nem helyes, és beletörödött. Azóta rátalált a szerelem, teljesen kivirult, és a kapcsolata velem és a fiával is normális lett.

Férjem 29 éves volt, amikor a nagy veszekedés történt. Nekem lett elegem az egészből, ki akartam lépni a kapcsolatból, és engem választott az anyja helyett, amit ő nem bírt feldolgozni. A férjem - akkor még nem volt az - már előtte is próbálkozott a külön szakadással.

Anyuám ugyanezt csinálja az öccsémmel. Igaz, ő 24 éves, barátnője nincs, de ott is nehéz lesz a különválás.

Szerintem ennek fő oka a felesége, barátnők.

A nő nem baj ha naponta hívja az anyukáját de ha a férfi hetente egyszer meglátogatja a szüleit már nem törődik a saját családjával, és hisztériázik. Tipikus kettős mérce eredménye.

nekem egy ilyn férfivel volt dolgom (azért nem volt nagyon durva a helyzet). azt láttam, h az anya gyerekkorában már-már majomszeretettel csüngött ezen a fián (kettő volt, neki, vele kivételezett), neki mindig ő volt a legszebb, alegokosabb, a legtökéletesebb, aki mindenből a legjobbat érdemli. olyan feltétel nélküli szeretet ez, amit később, a felnőttkorban nem kapsz meg senkitől (egy kapcsolatban is vannak elvárások, pl h uolyan odaadással szeresse a párját, ahogy a párja őt. neki ez nem ment, mert ő úgy hitte, ő a világ közepe, minden és mindenki azért van, h neki még jobb legyen. és ezt az érzést csak az anyukája volt képes visszaigazolni felé. valószínűleg eleve nárcisztikus személyiség volt és ezt anyukájánál élhette ki a legjobban. én elhagytam, aztán később összejött egy lánnyal, született egy közös gyerekük, de az önzése ott is közéjük állt, pár év után már váltak is. most már több mint 40 éves, 1-2 évesnél hosszabb kapcsolata egy kivétellel nem is volt ( a feleségével összesen majdnem 5 évig voltak együtt).

nem volt tudatos, de végül olyan férfi mellett kötöttem ki, ahol a tesó volt a kedvezményezett, a párom ezt már egész kis korában észrevette. ragaszkodik az édesanyjához és nagyon szereti, de talán épp emiatt, adott helyzetekben nagyon is reálisan és objektíven meg tudja ítélni őt.

Nevelés kérdése. Ha úgy nevelik, hogy körbe van ugrálva, ki van szolgálva, akkor egyrészt érzelmi kötődésből, másrészt színtiszta lustaságból nem fog elszakadni.

Nemtől függetlenül nem egyszerű elengedi a gyereket. Anyám mesélte, hogy ő - bár én nő vagyok - tudatosan választott le magáról, mert ösztönösen nem így tett volna.