Ti hogyan tudtátok elviselni, ha anyukátok súlyos beteg, súlyos műtét előtt áll?

Nem tudom, hogy nálatok milyen komoly betegségről van szó, de elmesélem, hogy nálunk hogy működött.

Anyukámnak a gerincét műtötték, amit én (15 éves voltam) nagyon veszélyesnek tartok. Ráadásul nem is a városunkban műtötték, és így hetekig nem jöhetett haza.

A lábadozása alatt csak feküdhetett, ezért azzal foglalta el magát a család, hogy az ő "feladatait" teljesítettük a háztartásban. Ő persze sosem hagyta, hogy miatta otthon maradjunk, ha van jobb dolgunk, ezért nem is mondtuk, ha lenne valamilyen program.

Röviden: nekünk az segített, hogy igyekeztünk mindent megtenni annak érdekében, hogy pihenni tudjon. (Persze a gerincműtétek sikeressége már a beavatkozás utáni órákban kiderül, ezért nem kellett utána nagyon aggódnunk.)

Szerintem nagyon nagyban függ ez a beteg személy hozzáállásától. Nekünk szerencsénk volt, mert édesanyám nem csinált nagy ügyet a betegségéből és a műtéteiből, ezért mi is kicsit lazábban tudtuk felfogni a dolgot, ráadásul úgy gondoltuk, hogy egy műtét segít és ezáltal esetleg meg is gyógyulhat a betegségéből. Persze, amit tenni tudtunk, háztartás, látogatás megtettük.

Lelkileg annyira nem tudtunk segíteni, mi jobban féltünk, mint Ő.

Megérteném azt, hogy a műtét szükséges, mindent megtennék annak érdekében hogy anyukám a legjobb orvosi ellátást kapja. Ma már több kórházban hivatalosan is lehet fizetni VIP szintű fekvőbeteg ellátásért, illetve mellette a hálapénzt orvosnak, nővérnek.

Mo.-n alapszabály, hogy kórházban (kivéve magánklinikák) ha biztonságban akarja érezni magát a beteg, akkor nem szabad takarékoskodnia a hálapénzzel.

Én mindaddig nem éreztem ennek a súlyát, amíg édesanyám be nem feküdt a nőgyógyászati műtét előtt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire aggódni fogok miatta. Meló közben is rá gondoltam, hogy hogy lehet vajon a műtét után, alig tudtam figyelni, pedig oda nekem kell a koncentráció (oktatás). Pedig nem vagyunk úgy legjobb barátnők-puszipajtások, mégis majd' megbolondultam az aggodalomtól.

Szerencsére Anya nagyon hamar felépült, nincs már semmi gond. :))

Az én anyukámat nem műtötték, nem lehet, a betegsége nem gyógyítható, csupán szinten tartható.

19 éves voltam, amikor egy reggel a szomszéd szobából hívott telefonon, hogy nem tud felkelni. Egyedül voltam otthon, aznap épp nem volt suli, az Apukám a rákos nagybácsimat vitte épp vidékről Budapestre a kórházba, az öcsém már iskolában volt, meg egyébként is túl pici.

Összeszedtem minden cuccunkat, mert a háziorvos mentőt hívott, aztán elindultam vele a kórházba 30 km-re úgy, hogy azt sem tudtam mi van vele, mi lesz most, meddig tart ez az egész, és ha neki maradni kell, én mit fogok csinálni.

Annyira megijedtem, hogy a sürgősségin az osztályos főorvos hozzám is kijött, nem vagyok-e rosszul.

Aztán másfél hétig volt a kórházban, addig én láttam el a háztartást, a családot, bár megmondom őszintén nagyon nehéz volt tartani a lelket mindenkiben, főleg úgy, hogy a tesóm még alig volt 12 éves. Neki nem lehetett azt mondani, mi van Anyuval.

A java ezután következett, közel egy évig volt itthon Anyukám, sokszor napokig nem tudott felkelni, állandóan szédült, hányt.

Azóta eltelt hat év, sajnos kisebb-nagyobb szünetekkel, de az ilyen jellegű rohamok (melyek akár 2-3 percesek, akár 2-3 hetesek is lehetnek) előjönnek, és fognak is.

Tudomásul vettük, hogy halláskárosodása lett, és egyre romlik, egyre gyengül a koncentrációja, és az idő múlásával valószínűleg egyre nehezebb lesz.

Az elmúlt hat évben megtanultunk rettegés nélkül élni, felkerestünk minden lehetséges módot arra, hogy könnyítsünk az életén, és újra dolgozik, bár a tavaly is fél évet itthon volt.

Már nem "furcsa" betelefonálni a munkahelyeinkre az utolsó pillanatban, mert összehányta a lakást és elájult, vagy, hogy 2-3 havonta 300 km-ert kell utaznunk a rutinvizsgálataiért.

Ennek ellenére, bármit megadnék, hogy jól legyen, mert akárhogy is van, itt belül, iszonyú nehéz! Az egyetlen szerencsénk, hogy nagyon jól áll a dologhoz, nem érzi magát betegnek, azt mondja a sors adott egy próbatételt, mellyel úgy érzi megtanult együtt élni. Ha pedig ő nem kesereg, mi sem tehetjük a családommal.

24L

Az én anyukámnak agydaganata volt 2 éve.Nekünk nehéz volt ugyanis apummal elváltak és egyedül nevel minket(öten vagyunk tesók).Az az egy szerencsénk volt,hogy nagyon erős nő,és igazából úgy fogta fel,mint ha csak megfázott volna.Én személy szerint borzasztóan éreztem magam és érzem a mai napig ugyanis nem gyógyult meg 100%-an.Mivel már nem lakom otthon rengeteget hívom és járok hozzá.Remélem,hogy még nagyon sokáig magamhoz ölelhetem még csak negyven lesz nyáron,előtte áll még az élet!

Tanácsként fogadd meg,hogy mindenben állj mellette és segíts neki és ne hagyd,hogy magába zuhanjon ez nagyon fontos!!!

Ha jó anyám lett volna, akkor biztosan aggódnék érte. De mivel gonosz, önző és különönsen kegyetlen ember volt, valószínűleg azt gondolnám, hogy Isten megfizetett végre neki azért, amit velem annyi éven át és büntetlenül megtehetett.

Ennek ellenére nem örülnék neki, hogy beteg, mert én nem vagyok olyan ember, mint ő: senki betegségének nem örülök; de nem is törném össze magam, hogy halálra aggódjam magam miatta.