Nincs a családomon kívül senki, mit tegyek? 31éves nő vagyok?

A pszichológust ajánlanám. Ha egyszer nem jött be, keress másikat, kevés az igazán jó, hozzáértő, és annál is 3-4 év is lehet egy terápia, mire rendbe rakjátok nagyjából a dolgokat. De sosem késő!

De elmehetsz valamilyen pszichodráma, táncterápia vagy művészetterápiás csoportba is. Az lenne a lényeg, hogy gyűjts élményeket a családon kívül, más csoportban, akik hasonló problémákkal küzdenek. Ott megtanulod, hogyan igazodhatsz el a világban, hogy nem vagy egyedül a problémával és igenis lehet segítséget kérni és kapni.

1 Trololo

Kérdező,jól átlátod a helyzetet,lehet,hogy a szüleid tényleg magukhoz láncolnak és nem akarják,hogy felnőj.Mindez tudattalanul működik és ha nem érzed magad elég erősnek,hogy kitörj onnan,akkor szerintem is keress fel egy szakembert.

Én nem értem.

Nem a szitut, az ismerős, a helyzetedet.

Most Skóciában vagy? Ők hol?

Van párkapcsolatod? -Írtad, hogy arról is a szülőket kérdezed?

Barátaid, barátnőd?

Én is pszichológust javasolnék. Gyerekkorban alakulhatott ki valamilyen diszfunkciós szülő-gyerek kapcsolat. Ami egészségtelen, ha ennyi idősen is ilyen mértékű függéssel jár - és ezt te is érzed, ezért írtad ki a kérdést.

Ennek a gyökerét szakember tudja megtalálni és a megoldáshoz is az ő segítségével juthatsz el. Ha ezt nem léped meg, akkor a szüleid haláláig a társadalomtól elszigetelten, tőlük érzelmileg nagyban függve fogsz élni. Ha meghalnak, akkor pedig összeroppansz, mert 50-60 évesen semmilyen érdemi emberi kapcsolatod nem lesz, amire számíthatsz. Ha annyi idős korig nem alakul ki a szocializációs készség, akkor utána sem fog már.

Én egy költözést javaslok és egy jó pszichológust. A szüleid rátelepednek, és emiatt komoly kötődési problémád van, gondolom ebben nőttél fel. Nem lesz egyszerű, de helyre lehet hozni. Mindenképp keress egy jó szakembert, aki elmagyarázza neked ezt a szituációt és segít leválni a szüleidről érzelmileg.

#4 Ha tettél már volna fel kérdést, tudnád (te is és az első is), hogy a GYAK automatikusan kijavít a kérdésben minden mondatvégi írásjelet kérdőjelre.

Szia!

Olyan "jó", hogy más is van ilyen helyzetben... Épp pár hónapja, hogy bennem is megfogalmazódott az a gondolat, ami benned: hogy egyszerűen nem tudom, hogyan kell élni :( , minden elfut mellettem, soha semmi nem elég jó, mert ha épp boldog is vagyok, máris "keresem", miért szoronghatnék, mintha legalábbis arra készülnék, hogy nem sokára úgyis történik vmi rossz dolog, ami miatt okom lesz a szorongásra. Én sem tudok elszakadni itthonról, és bár néhány évvel fiatalabb vagyok Nálad (26 múltam), azt hiszem, Te előnyösebb helyzetben vagy, mert mertél kísérletet tenni a végleges leválásra. Én ennyi idős létemre még soha nem jártam senkivel (egyáltalán), arra pedig még csak gondolni sem merek, hogy - ha csak pár hónapra is, de - egyedül elhagyjam az országot. Sokszor akkor is szorongás van bennem, amikor jön egy váratlan program, amin részt kell vennem.

Nekem nyitottak a szüleim, sokkal inkább "élnek", mint én, és most úgy néz ki, a közeljövőben el tudok költözni itthonról (amit támogatnak), de valami bennem legbelül mégis ideköt. Mintha azért félnék kilépni az életbe, mert azzal végleg elveszne ez a közeg, és ha lenne vkim, többé nem térhetnék ide úgy vissza, hogy minden olyan legyen, mint régen, mert inkább csak "vendégféle" lennék itthon.

Félek a felelősségvállalástól is, attól, hogy saját magamért (tetteimért, döntéseimért) vállaljam a felelősséget. Ha vki közeledni próbál (ellenkező nemű) egyfelől szeretném őt megismerni, másfelől elzárkózom, mert fenyegetve érzem a megszokott életemet. :( Mindig arra fókuszálok, hogy az az illető mennyi mindenben különbözik tőlünk, miért nem illene bele a "képbe", stb., és ha felszínes ismeretség után elég érv szól ellene, egyből merev leszek és elutasító, ahelyett, hogy megpróbálnám őt közelebbről megismerni.

... Szóval, rengeteg falat vontam magam köré, és ezek a falak már nem a biztonságomat szolgálják, hanem épp ellenkezőleg: börtönbe zárnak. :( Régóta keresem én is a megoldást, és vmi mélyen bennem tudja, hogy a megoldást csak én találhatom meg. Pszichológusra azért nem gondoltam, mert annyiféle árnyalata és olyan nagy mélységei vannak ennek az egész, összetett problémának, hogy úgy érzem, egy élet is kevés is lenne hozzá, hogy mindezt megosszam egy idegennel. Ráadásul tényleg nagyon jó szakembernek kellene lennie :( , mert átkozottul körülményes vagyok (világéletemben az voltam), és hiperérzékeny - szinte mintha nem is erről a bolygóról származnék. ;(

De hogy miért írom le mindezt? ... Háát, csak azért, mert találkoztam "messziről" egy módszerrel, ami felkeltette az érdeklődésemet, és a témában több szakirodalmat is olvasva úgy érzem, talán segíthetne. (Igaziból, már az is segített, hogy olvastam róla, mert spontán jöttek érdekes felismerések az életemmel, ill. a családunk életével kapcsolatban). Még nem vettem részt egyetlen ilyen foglalkozáson sem, így értékelhető tapasztalatom nincsen, ellenben TÉNYLEG érdemes szakirodalmat olvasni róla, mert egészen egyedien közelít a problémákhoz, és a problémák gyökerét elsősorban nem az egyénben keresi, hanem az egyénen keresztül a családjában.

"Családfelállítás" a módszer neve (nem ugyanaz, mint a családterápia), Bert Hellinger nevéhez fűződik. Ha gondolod, nézz utána Te is (ne csak neten), hátha segít. És persze további sok sikert kívánok az elszakadás útján!