Mit tehetnék? Úgy érzem, itt már mindenki tehetetlen.

Négy gyermekes anyuka vagyok. Hat évig egyedül neveltem őket, és sem én, sem a gyerekeim nem sírják vissza azt az időszakot. A három nagyobbik már elég érett hozzá, hogy felfogja és túltegye magát rajta, már amennyire lehet, közülük a legkisebb is már tizenhat éves. Viszont a hétéves kislányom, Adél a legnehezebb eset. Most elsős, és utálja az iskolát. Ezzel még nincs nagyon baj, de a dolog odáig fajult, hogy kiírattam napköziből, mert a házi feladatait általában az osztálytársáról másolta le, mert egyébként beszélgetett, nevetgélt stb. és sosem írta meg rendesen. Kipróbáltam, hogy ha itthon együtt tanulok vele, talán könnyebben megy, de nem. Még rosszabb a helyzet. Elviselhetetlenül hisztizik, csapkod, dobálja a dolgait, kiabál, hörög és "kioktat", miközben próbálom elmagyarázni neki a feladatokat. Nagyon-nagyon ritkán csinálja meg szépen, egyedül, de amint hazaér valaki, és megkérdezi, hogy megy a lecke vagy ilyesmi, rögtön besértődik, és utána kibírhatatlan lesz megint. Megaláz(!!) a hétéves gyerekem az iskolában: bemegyek érte, és képes a mazsorett botjával ütögetni az aula közepén, azért, mert nincs otthon Túró Rudi, miközben mi nem is szoktunk olyan gyakran ilyesmit venni. Tegnap azért kezdett el velem olyan hangnemben és hangerővel veszekedni az iskolában, hogy attól majdnem sírva fakadtam, mert nem vittem neki édességet. Minden az osztálytársa körül forog, ha annak van valamije, akkor neki is kell rögtön. A tanítók azt mondják, az órákon úgy általánosan nincs vele baj, szépen csinál mindent, bár néha beszélget óra közben. Amióta megszületett, ilyen agresszív volt mindig is, de javarészt meg lehetett nyugtatni hamar. A dologra persze van egy magyarázatom, amit sem én, sem a többi gyerekem nem akar kimondani, de tisztéban vagyunk vele, hogy az apja valamilyen mértékben felelős ezért. A volt férjem könyörgött nekem még egy babáért, mikor már 41 éves voltam, de vállaltam a kockázatot. Még meg sem született, mikor közölte, hogy el akar válni. Egy lányom-korú "nővel" költözött össze. Hat évig egyedül voltam, én neveltem a kis Adélt fel, úgy-ahogy a többi tesó segítségével. A nagyszülők már korábban meghaltak, így sajnos őrájuk sem számíthattunk. Magunk voltunk, néha kegyetlen körülmények között, mégis igyekeztem a lehető legjobbat megadni mindegyiküknek. A gyerekek nem mindig vették észre rajtam, de gyakran álltam az idegösszeomlás szélén. Nem tudom, meddig bírtam volna, talán a mai napot már meg sem élném, ha nem találkoztam volna a párommal, aki több mint egy éve áll mellettünk, és a sajátjaként szereti a gyerkőcöket. Adélkával azonban ő sem tud mit kezdeni. Végtelenül türelmesek vagyunk hozzá, de hiába. Mindig megadtam neki erőmön felül azt, amire szüksége volt, de nem kényeztettem el, csak nem akartam, hogy a válás miatt valami baja legyen. Az apjuk ráadásul mostanában, mert már nincs meg a barátnője, gyakran jön hozzánk, és viszi el őt ide-oda, vásárolgatni stb. Van azonban neki egy enyhe idegrendszeri betegsége, ami tényleg nem vészes, de örökölhető. Valószínűleg ez van Adélban is, de nem tudunk mit tenni. Ma is kiverte a biztosítékot, mire robbant a bomba, és úgy zokogtam a 16 éves lányom mellett ülve, mint aki megkattant. Próbált nyugtatni, és felnőtten kezelte a dolgokat, de segíteni már senki sem tud, úgy érzem.

49N