Hogy tudnam anyukammal ujra elfogadtatni? Segitseget szeretnek!

Abból indulj ki, hogy feltehetően anyukád jót akar neked. Viszont felnőtt fejjel neked kell kialakítanod az életedet. Ez nem feltétlenül ellentmondás.. Legyél türelemmel. Szerinted anyud miért nem szereti ezt a fiút? ( az elvált szülei nem sokat nyomnak a latban. M.o-on minden második házasság felbomlik)

Első, szerintem egy három éves kapcsolat elég hosszú. Amúgy lehet hogy mikor szakítottatok, pont te mondtál otthon olyanokat, hogy megutálják. De tényleg nem sok mindent tudsz tenni. Mindenesetre a te életed, nem vagy más annyira fiatal hogy ne tudd eldönteni mit szeretnél.

Lehet korábban kedvelték, de esetleg amikor szakítottatok ő vigasztalt téged, ő látott szenvedni a fiú miatt, és ezt nem bocsátja meg egy szülő csak úgy.

16 éves korban nem nagyon számítanak a szülők hosszú kapcsolatra, és nem is azok általában, együtt lakni gondolom egy percet sem laktak, szóval ez 3 évnyi járás volt amiben rengeteg volt a rossz mint írta. vajon miért nem örül az anyuka?

Mondjuk előjönnek az első vitánál ( mert úgyis lesz)a régi sérelmek és akaratlanul is tuti, hogy a másik fejéhez vágjátok....ez 100%-ig mindig így van.

hasonló helyzetben vagyok, én is 16 voltam amikor összejöttem azzal, aki talán életem szerelme volt. Három év után szakítottunk: ő volt az aki szakított, de én is sokat gondoltam erre akkoriban. Éretlenek voltunk egy komoly kapcsolathoz,rengeteget bántottuk egymást. A szakításunk után a családom, és a baráti köröm is szabályosan meggyűlölte őt. Fél év külön lét után, lépéseket tettünk a békülés felé... amikor a családom ezt megtudta, nagyon erős nyomást gyakoroltak rám. Világosan a tudtomra adták, hogyha vele akarok lenni, akkor ők ehhez nem asszisztálnak, hanem szedjem a cuccaim, és éljek vele (magyarul kitagadnak). Lehet gyávaság, de a családomat választottam: pont azért, mert ő már egyszer elhagyott, én pedig nem akartam megkockáztatni, hogy elhagy megint, és akkor nem lesz semmim se. Aztán megint eltelt egy kis idő: akkor úgy voltam vele, csak találkozgatunk, a családomnak pedig akkor szólok, ha biztos a dolog, hátha látva, hogy erősek az érzelmek (és nem csak egy megingás, hogy visszamegyek hozzá) majd ők is megbékülnek. Találkozgattunk, de kezdtem rájönni, hogy a felmelegített kapcsolatnak mennyi buktatója van, és, hogy a szeretet nem elég talán semmire se. Bennem például - hiába akartam a kapcsolatot- rengeteg tüske volt (van), de nagy probléma az is, hogy én még szinte gyerek voltam, amikor össze kerültem vele- és rengeteget változtam azóta, mivel felnőttem. Ő nem nagyon változott, ennek lehet az is oka, hogy pár évvel idősebb nálam, sok téren már kialakult a mostani személyisége is addigra, mikor összejöttünk. Valahogy úgy éreztem ő már nem elég jó nekem (talán kinőttem), mert már másfajta férfiak kellenek. Átbeszéltük a kapcsolatunkban mik voltak a rossz dolgok, viszont nekem rengeteg sérelmem van, azt látom nem tud mindre figyelni, hogy észben tartsa ezeket, és ne jöjjön elő a kapcsolatban... én pedig nem tudok megbocsájtani sajnos, sőt keresem az alkalmat, hogy felhánytorgassam a régi dolgokat, balhézzak vele, és rámutassak, hogy úgy se működhet. Azt látom még, hogy ő próbál igyekezni, de az ő igyekezete kevés... nekem is csinálni kéne valamit, de én sértett vagyok, így csak elvárok dolgokat, hogy törlesszen, hátha úgy jobb lesz. Egy idő után úgy döntöttem feladom, mivel nincsen elég erőm, hogy rendbehozzam ezt a kapcsolatot, megbocsájsak neki, szembe nézzek a saját hibáimmal, megbocsássak magamnak is. Akkor lényegében 2 éve már hol együtt voltunk, hol külön. Majd összejöttem valaki mással: úgy tűnt minden jó lesz, az illető pont az a férfitípus, akit elképzeltem magamnak, nagyon jól megértettük egymást, komoly kapcsolat volt, jegyben jártunk. Szerettem is, de még sem szerethettem eléggé: nem volt, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék az első szerelmemre, vagy ne hasonlítgassam a két embert, hol az egyik, hol a másik javára. Amikor megkérte a kezem az jutott eszembe, hogy éveket vártam arra, hogy az első szerelmem megkérjen, más pedig az első év környékén felteszi a kérdést. Közben a helyzetet nehezítette, hogy a (volt) szerelmem átköltözött egy másik városba: azt mondta azért, hogy felejtsen, de továbbra is naponta beszéltünk, az ő kezdeményezésére, valószínű elhamarkodottan döntött, bár amikor elöször megtudtam, hogy költözik, még én is azt kívántam, hogy menjen el. Végül szakítottam a vőlegényemmel. Próbálok tudatosan megbocsájtani a volt barátomnak- nem feltétlen már azért, hogy összejöjjünk- mert az idők során felépítettem az életem nélküle, azért bocsájtanék meg neki, hogy ne legyen bennem tüske. Viszont, ha kialakulna köztünk valami, akkor többé nem leszek gyenge, és kiállok mellette, hogy rendbe hozhassuk a dolgainkat. Szóval nem egyszerű ez, csak azért írtam le a történteket, mert a hasonló cipőben járunk, és gondoltam, hátha segítek ezzel. Viszont amit megtanultam az évek során: ne azért dönts egy kapcsolat újrakezdése vagy lezárása mellett, mert a környezeted azt mondja. És általánosítani se szabad. Ami a legtöbb kapcsolatban "úgy" működik, az nálatok lehet máshogy, és fordítva... Szerintem egy kapcsolat csak két emberre tartozik igazán, ők tudhatják csak, hogy milyen volt, mi miatt is mehetett tönkre, és, hogy megéri e újrakezdeni. A szüleiddel kapcsolatban meg: nos sok mindent mond az ember elhamardkottan, de mivel a gyerekük vagy, így el fogják fogadni a döntésedet idővel, főleg, hogy ha látják, hogy boldog vagy vele.