Normális, hogy ez ennyire megvisel?

45 éves vagyok, elváltam, van egy fiam és neki egy kislánya, aki rengeteget van nálam; párkapcsolatom nincs. Problémám a következő: a 71 éves anyám elkótyavetyéli mindenét, és 400km-rel arrébb költözik a testvéremhez, aki most vált el és magával vitte a gyerekeit, sértődöttségből az ország másik részére. Árnyalja a képet, hogy én is mindig terveztem oda költözni, de nem léptem, mert a család ide kötött, de sokszor beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne együtt menni. Erre most anyám ilyeneket mond: "Én mindig is akartam menni." "Á, te úgyse tudnál jönni a fiad és az unokád miatt" "Tudom, hogy szétszakad a család, nekem is rossz."

Azt szeretném kérdezni tőletek, hogy 45 évesen normális-e, hogy ez annyira megvisel, hogy nem is tudok egyelőre másra gondolni és depressziós vagyok,sokat sírok. Nsgyon szoros és jó volt a kapcsolatunk. (Legalábbis azt hittem.) Igaz, mindig tudtam, hogy a tesóm a kedvenc, de azt mégsem gondoltam, hogy így át tud rajtam lépni az anyám...Szó sem volt arról, hogy megbeszéli velem ezt a döntését. Tovább árnyalja a képet, hogy csak azért vettem házat itt, a szülővárosomban, mert akkor éppen arról volt, szó, hogy senki nem megy sehová.

Nagyon érdekelne, hogy egy kívülálló ezt hogyan látja. Tudom én, hogy nekem a fiam és az unokám az első, és persze hogy ők azok, nem is megyek nélkülük sehová. Csak éppen mégis nagyon fáj, hogy így elmegy az anyukám. Soha nem volt még olyan, hogy ne lássam naponta eddigi életem során. Én vittem orvoshoz, együtt főztünk, mindent megbeszéltünk. A tesóm le sem bojszintotta, de ez gondolom, tipikus.Na, nem akarok itt tovább rinyálni, csak azt mondjátok meg, hogy milyen szinten abnormális a reakcióm. Előre is köszönök minden választ.