Lelki terrort, hogy bírjátok?

Hasonló cipőben járók kétféle dolgot írhatnak neked: vagy, hogy mit és hogyan tűrnek a mai napig, vagy azt, hogy milyen áron és merre léptek ki belőle.

Nézzünk engem. Nálunk a nevelőapám anyja volt élhetetlen, zugivó. Sose semmi nem volt jó, de még alapszinten sem lehetett vele kommunikálni. Amikor anyukám férjhez ment nevelőapámhoz, én 16 voltam, és nevelőapámhoz, meg az anyjához költöztünk. Mellesleg dada volt egy óvodában, hetente egyszer fürdött. Igénytelen volt, és rosszindulatú, de soha, senki nem hitte róla, mert a külvilágnak behízelgett. Ha meglátott minket, elvonult, ivott, aztán csapkodott, káromkodott, a szobámba bejött és földhöz vagdosta, összetörte a cuccaim, mikor nem voltam otthon, mikor otthon voltam, és mindenki elment dolgozni, rám zárta a házat, mikor elment, az ablakon kellett kimásznom.

Elmentem főiskolára, egy hónapra rá megszületett a kisöcsém. Nem volt pénzünk, diákhitelből éltem, mert otthonról keveset tudtak adni. Utáltam hazajárni, ha otthon voltam, akkor is inkább menekültem. Közben néztem, ahogy anyám és öcsém megnyomorodnak. Bár öcsémet szerette, de látható jelei voltak rajta is a rendezetlen körülményeknek, szorongós, és súlyos asztmás, allergiás.

22 voltam és államvizsgára készültem, mikor nálam betelt a pohár. Tanultam, a nyanya meg szokás szerint dilizett, csapkodott, káromkodott, nem hagyott tanulni. Szóltam anyámnak, aki hazajött ebédidőben, csúnyán összevesztek, nálam akkor szakadt el a cérna, és beolvastam a nyanyának. Egy szatyor tétellel indultam el. A kapuból visszakiabáltam anyámnak, hogy hagyja ott, jöjjön, mert még mindig vitáztak. Évekkel később derült ki, hogy a szomszédasszony, aki rokona is volt a nyanyának, hallotta, amikor kiabáltam. Azt hitte, azért hívom anyámat, mert ver a vén d@g! Szóval tudták, milyen!

A szatyrommal elmentem a nagymamámhoz, megkaptam a diplomám, és mikor hazajöttem, anyámék is pakoltak. Albérletbe mentünk, sose volt pénzünk, sírva kellett kikönyörögnöm az akkor havi 3ezer forintot a diákhitelemre, mert a kutyát nem érdekelte, van-e állásom és fizetésem, már azelőtt várt a fizetési felszólítás, mielőtt a diplomát kézhez kaptam. Az albérletet két hónap múlva visszamondta a főbérlő, beköltöztette az anyját. Mi meg mentünk a nagymamámhoz. Ott két szobában a nagy házban lakott a mamám, a nagynéném és 3 gyerek. Mi a nagy ház melletti kisházba mentünk, ami nyári konyha volt valamikor, egy kb. 4x4-es szoba plusz előtér. Én oda is születtem, ott éltem le az életem első éveit abban a kisházban. Fürödni, vécére feljártunk a nagy házba. Régen kályha volt, aztán konvektor, romos, kopott, régi épület. Ott húztunk le másfél évet hárman anyámmal és öcsémmel. Nevelőapám meg egyetemi kollégiumba költözött, egy volt raktárszobába. Heti egyszer vagy kétszer látogatott minket, zsákba gyűjtötte a ruháját, mi mostunk rá. Majdnem ráment anyámék házassága a kedves mostohanagyira. Akkor tudtunk lépni, mikor eladták nevelőapámék a házat, ketten voltak fiútestvérek, fele-fele alapon osztoztak, abból vettünk lakást.

28 voltam, mikor elköltöztem tőlük. Szégyelltem, hogy vén ló fejjel még mindig rajtuk lógok, azon kívül, a főiskola alatt önállósodtam, és képtelen voltam visszarázódni abba, hogy dirigálnak, és másmilyen bioritmusú vagyok, mint ők. Ráadásul 16 éves koromig anyámmal egy szobában laktam, így nem akartam, hogy öcsém, ha tini lesz, még mindig velük legyen, így az én volt szobám most az övé. Mikor elköltöztem, minimálbért kerestem, elmentem a közeli legolcsóbb albérletbe. A fizetésem 2/3-át elvitte a lakhatás, a maradékból a macskámat etettem, almoztam, oltattam, ivartalaníttattam, és ettem, amíg volt rá, amikor már nem, akkor ettem anyáméknál, vagy nem ettem. Kurv@ nehéz volt, de megérte. Minden egyes alkalommal megérte lépni! Cseppet sem bántam, hogy éheznem kell érte.

Én ezért írtam, hogy jobb a pénztelenség, mint a lelki terrort elviselni! Írtam azt is, hogy mindkettőben volt részem! Hát volt!