Vesztetek már nagyon össze a szüleitekkel?

megbeszéltük :)

vagy másnapra elfelejtődött

Igen. Nem volt komoly a szüleim szerint, de ha 3 havonta hazajutok és kérek pl valamit ami nekik csak 1 mozdulat vagy pofonegyszerű és nem tart 30 mp-nél tovább és rá is érnek akkor ne kezdjenek el mérgelődni meg puffogni, hanem higgadtan közöljék, hogy nem akarják vagy akármi.

Anyukámat kértem, h kattintsa be LEGYEN SZÍVES azt a kis pöcköt a fotelban, h össze tudjam hajtani (Ő tudja, h hogyan kell) akkor ne kezdjen el ordítani, meg hasonlók. Ez volt délben. Nekem 2kor indult egy vonatom, volt időm bőven elérni, és fogtam magam összepakoltam és hazajöttem. Érdekes azóta tudnak emberként beszélgetni és ha épp nincs kedvük valamihez meg tudják mondani normálisan vagy segítenek. Ennek két éve azóta jobb a viszonyunk, de néha így is van kis veszekedés/puffogás.

8 éve külön élő

28/N

Bocsánat, de nagyon hosszan fogok írni. Nem kisregény lesz, hanem regény kb...

Többször. Nekem van pár komoly bajom velük, ami időről időre előjön, és nem képesek belátni, vagy csak egy percre, de aztán elfelejtik, és ugyanúgy megbántanak. A teljesség igénye nélkül: nyilvánvalóan kivételeznek öcsémmel, teljesítménykényszerben kellett és kell élnem, mert nekik semmi sem jó, le sem tojják az én érzéseimet és véleményemet (mert ők tuti jobban tudják, csak azért, mert ők a szülők), nem engedtek semmit anno tiniként, most meg piszkálnak, hogy miért nem vagyok önállóbb, folyton megszólják minden döntésemet és be akarnak számoltatni minden egyes dolgomról (de konkrétan a szemetemet kikutatják, basszuskulcs, nehogy "vmi fontosat" kidobjak, meg elolvassák az összes blokkomat, és aztán csesztetnek, hogy erre meg arra miért költök ennyit)...

Főleg a teljesítménykényszer meg a szeretethiány (öcsém ajnározása stb.) miatt pár éve teljesen kiégettnek, nihilistának éreztem magam, tojtam bele a világba, csúsztam egyetemmel, és közben, tudom, nem szép dolog, de hazudtam nekik dolgokról, mert a balhét el akartam kerülni (ami végigkísérte a gimnazista éveimet, pedig akkor csak fizika 3as dolgozatokról volt szó, de azon is úgy kiakadtak nem egyszer, hogy órákig üvöltöztek velem, pedig megmondtam nekik, hogy egyszerűen nincs érzékem hozzá... volt olyan, hogy amikor nem ment a fejembe egy föcidoga anyaga, összeomlottam 14 évesen, és zokogtam, mert láttam előre a következményeket)... csak nyugalmat akartam. Nem akartam gürcölni és magamat agyontanulni, nem akartam balhét... kb. olyan életet akartam, mint amilyet gimnazista koromban kellett volna élnem.

Persze ezért is én lettem a hibás, ők feddhetetlenek, ha be is látták, akkor is következő héten minden ment ugyanúgy tovább, azzal a változással, hogy hazug disznó lettem meg olyan, aki nem érdemes a "szeretetükre". Semmiben sem változtak, ha csendes is volt, akkor is csak azért, mert fura lett volna szidni engem, ha megígérték, hogy másképp lesz, aztán egy apróság miatt újra a nyakamba zúdult az egész... és perste a duma, hogy hülyeségeket beszélek, nem szeretik jobban öcsémet, blablabla.

Bocs a kisregényért, de azt hiszem, az ominózus legnagyobb összeveszés megértéséhez kellett ez a háttérinformáció.

A barátommal 7 hónapja jöttünk össze (első kapcsolatom is most van, nyilván közrejátszott az is benne, hogy nem tudtam magam elfogadni, mert egy kövér senkinek lettem beállítva, aki nekik sohasem elég jó... azt hittem, engem tényleg nem lehet szeretni), vmivel több, mint 1 hónappal később egy hétvégén nála töltöttem az éjszakát. Spontán dolog volt, nem terveztük előre, és úgy gondoltam, ez magánügy, nem akartam rögtön beavatni a szüleimet. Így megkértem öcsémet telefonon még aznap este, hogy hogyha véletlenül szóba kerül, akkor mondja azt nekik, hogy otthon voltam. Gondoltam, ennyit kérhetek tőle, mert tinikorunkban rengeteget falaztam neki. Másnap úton hazafele (barátom is velem volt, kísért haza) öcsém mérgesen ls hepciáskodva felhívott, hogy ha esetleg anyáék megérkeznek, és én még nem, akkor ő nem fog hazudozni, és megmondja az igazat. Azt hittem, nem hiszek a fülemnek. Ha már egyszer megígérte, akkor tartsa is be... nyugodtan mondhatta volna azt még este is, hogy őneki derogál falazni.

Közben anyukám megsejtette a dolgot, kiderült, nem öcsém mondta el. De azért én ezt megmondtam anyának, hogy mégiscsak hogy viselkedik a kicsi fia, és néha rá is rászólhatna, hogy hogy viselkedik, mert ha nekem mindent felhánytorgat, akkor az ő viselkedését miért nem kritizálja soha (pedig azért elég érdekesen viselkedik öcsém, nem egy mintagyerek ő sem).

Aztán egyik nap vmin összevesztünk anyával, jó ordibálós veszekedés lett... tipikus... én megpróbálom elmondani a véleményemet, meg sem hallgat, csak szajkózza a magáét, én felemelem a hangom, hogy végre értse már meg, már nem bírom tovább, zokogok, minden van... akkor is már eléggé feszült a húr, aztán előjött, hogy ha engem mindenért piszkál, meg én miket csinálok, akkor miért normális az, hogy öcsém megígér nekem valamit, aztán azt mondja, nem teljesíti, és még neki áll feljebb. Erre a válasz az volt: Tudhatnád, hogy nem kenyere a hazudozás.

Na, itt szakadt el nálam végleg a cérna és az egész. Hogy az teljesen normális, hogy az öcsém a saját tulajdon testvérének ígérget dolgokat, csak azért, mert én 1x-2x hazudtam, meg hát mert ő a drága szent fiú, és nekem minden további nélkül el kéne fogadnom, ahogyan viselkedett, mert az normális.

Na, akkor konkrétan összecuccoltam a legfontosabb dolgokat, és mentem a barátomhoz. Fogalmam sem volt, hogy találkozom-e vele egyáltalán, mert persze ki lettem okítva, hogy semmit nem vihetek el a lakásból, amit ők vettek (mert közben beszállt apám is, hogy hogy merem felemelni a hangomat meg tiszteletlenül beszélni), így se mobil, se laptop, de inkább elmentem onnan, mert annyira fel voltam háborodva, hogy tényleg a híd alatt is jobb lett volna, mint abban a légkörben. Szerencse, hogy épp összefutottam a barátommal, mert ő meg épp a környéken keresett, mert tudtam még egy e-mailt küldeni neki, így tudta, hogy mi a szituáció. Aztán őt felhívták a szüleim, elvileg akkor már aggódtak értem (mondjuk tipikusan olyanok, hogy mindig csak akkor gondolkodnak el a dolgokon, amikor már késő vagy majdnem késő), de aznap este már nem akartam hazamenni. Másnap, mivel barátom megígérte nekik, hogy visszamegyek, azt meg nem akartam, hogy segget csináljon a szájából, hazamentem. Akkor volt egy jóóóó hosszú elbeszélgetés, amikor mindent végigbeszéltünk anyával, úgy tűnt, hogy mindent megértett, és rendben lesz, bár akkor is voltak pillanatok, amikor tök lekezelően beszélt meg gúnyolódott, de aztán úgy tűnt, azokat is megértette, hogy miért fáj. De azóta megint rossz irányban megy az egész, sorra derül ki, hogy egy csomó mindent nem értett meg vagy meg sem akart érteni, amit megbeszéltünk, felelőtlen beszélt össze-vissza, hogy minden meg fog változni... de azóta is nem egyszer pl. felbontotta a leveleimet, mielőtt kézhez kaptam volna, felelőtlenül ígérgetett dolgokat, amiket aztán nem akart teljesíteni mindenféle kamuindokkal, nyíltan megalázott stb. Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Mondjuk barátommal tervezzük az összeköltözést elég erősen :).

Tényleg bocsi a regényért, de vhol ki kellett írnom magamból a dolgokat.