3 éve együtt élünk. A vőlegényem mégis a szüleinél tölti majd a szentestét. Csak nekem furcsa?

Értem, amit írsz, de ha neki nem megy, legyél te az érettebb, bölcsebb. Nem kell puszipajtásoknak lenni, de az élet rövid, tele sérült, karcolt, eldurvult emberi lélekkel. Nem ér annyit, hogy emiatt folyton külön karácsonyozzatok. A párod biztos örülne, és lehet normálisan tartókodóan viselkedni.

Velem a saját húgom viselkedett nagyon durván több éve. Egy idő után rájöttem, hogy a haragom a saját szívemet is fölemészti. Azt a dolgot lefagyasztva elraktam. A belső határokat meghúztam, sosem lesz semmi olyan, mint régen. De kommunikálunk egymással. Sosem kért bocsánatot, bár érzem benne az igyekvést, hogy jóban legyünk. Sok belső utazást tettem azóta, és bizonyos dolgok világosabbak. Ma sem gondolom, hogy azt akkor jól tette, de ma már kicsit úgy nézek rá, mint erősebb a gyöngébbre.

Tudod, amit látunk, ritkán esik pont egybe a valósággal. Az nézi le a másikat ilyen hülye külsőségek miatt, aki belül marha bizonytalan, és egyébbe sem tud kapaszkodni, mint ilyen kézzelfogható dolgokba. Ha ennyire mellreszívod, azzal csak aláhúzod, hogy ez tényleg ilyen lényeges dolog.

Érdekes, most épp az öcsém ugrott nekem a napokban. Valamiért nagyon frusztrált, és kell egy csatorna, mert ott nem meri levezetni, ahol kellene. Én lennék a pofozóbábuja. 2 hónapja nem szól hozzám egy jelentéktelen dolog miatt - fetrengenie kéne inkább a röhögéstől, hogy ilyen hülye. Először úgy döntöttem, én sem szólok hozzá. Aztán meg hogy úgy csinálok, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen NEM ALKALMAZKODOM A JÁTÉKSZABÁLYAIHOZ. Érted?

Persze azt csinálsz, amit akarsz, de ha 100 év vagy 100 ezer km távlatából nézel magatokra, az sokat segít.