Miért én vagyok kiállhatatlannak titulálva állandóan?

A családomról lenne szó természetesen. Fiatal egyetemista vagyok, még 1 évem van hátra a suliból, utána szeretnék dolgozni és önállósodni végre. Ezekért mindent meg is teszek, a nyarat vég-dolgoztam külföldön, most is 2 egyetemen tanulok, ebből az egyik külföldi, hogy később kint legyen esélyem elhelyezkedni.

Egész nap, ha itthon vagyok, akkor is tanulgatok, olvasgatok, és segítek a házimunkában (nem vagyok nagy házi tündér, de a trehány családomhoz képest én teszek a legtöbbet a házban). Már bulizni sem járok, mert anyám még ettől is elvette egy életre az önbizalmam. Mégis, akármilyen jó és sikeres lehetnék, én vagyok a fekete bárány a családban. Mindennapos cseszegetést kapok a saját anyámtól, az apám úgy kezel, mint egy leprás férget, a húgom pedig viták alkalmával csak annyit kérdez lekezelő hangon: "szerinted mi tisztelnivaló van benned?". És ez megy nap mint nap, én vagyok a családom szemében a nagy senki, a nulla, a világ legszemetebb, legrosszabb embere, holott én csendben élem az életem, és aki engem nem bánt, ahhoz én sem szólok egy árva rossz szót sem. Mindig segítek, akinek tudok, apám haldokló vállalkozásához is pl. folyamatosan adom a tippeket, ötleteket, hogy lehetne kilábalni (mivel pont azon a területen tanulok), segítenék, de csak azt kapom, hogy én egy sz*rházi senki vagyok, én ne "oktassak ki" senkit.

Tegnap óta pl senkivel nem beszélek, mert anyám már a 3. nap rontott rám reggel 7-kor, hogy miért nem megyek iskolába (21 évesen miért nem dönthetem el én, bejárok-e az amúgy sem kötelező óráimra???), aztán mikor elmagyaráztam, hogy itthon fogok tanulni pár napig, elhordott mindennek. Aztán jött az, hogy a barátomnak (akivel évek óta együtt vagyunk, szinte nálunk lakik), miért nem adtam se este, se reggel fél 6-kor kaját, mert szerinte "az a nő dolga, hogy a férfit etesse" és szerinte a barátom éhezik nálunk és nekem sosem lesz emiatt férjem, sosem lesz „olyan hülye”, aki engem képes lesz elvenni. Ezt a vitát még tegnap estig folytatta, mikor kiakadtam, leosztottam, és mikor épp ott tartottam, hogy legyen szíves ne kotnyeleskedjen bele az iskolai dolgomba, mivel egyrészt sosem járt egyetemre és nem ismeri a rendszert, másrészt 2 éven át minden tárgyamat teljesítettem, méghozzá elég jó átlaggal, felsőfokú nyelvvizsgát tettem a nyáron munka mellett is, így hagyjon békén engem ezekkel. Ekkor jött apám és leüvöltött, hogy "na most már leállítsd magad!", pedig én tök normális hangnemben próbáltam leállítani anyámat a 3 napja tartó cseszegetésről. Aztán meg a húgomat szítja ellenem anyám ma reggel, hogy én egy kiállhatatlan, gonosz hárpia vagyok, és hogy én mindenbe belekötök és hogy nekem mindig minden bajomra van (mikor hozzá sem szólok soha egy rossz szót sem). Komolyan én vagyok a hibás? Miért én vagyok a kiállhatatlan, a kötekedős, azért, mert megvédem magam a saját észérveimmel?

Elnézést, hogy ilyen hosszúra sikeredett.