Miért én vagyok kiállhatatlannak titulálva állandóan?

Nem, nem mindenki hülye körülöttem. Megért és mellettem áll a barátom, aki szinte mindent lát abból, amit átélek és szerinte sem normális, ahogy velem bánnak. De elmesélve a gyerekkoromat, ő már ért az egészet (akkor is én voltam mindig a rossz és a feketebárány, a húgom meg a kis kedvenc volt - mindig minden ismerős előtt azt ecsetelték éveken át, hogy én milyen rossz és milyen gonosz és kiállhatatlan vagyok, bezzeg a húgom milyen kis édes és aranyos - mára egy drogos "kis édes" lett belőle, akinek rendőrségi ügyei vannak és k*rvázza a saját anyját).

Emellett megértenek a keresztszüleim is, a szüleimmel és velem rendszeresen találkoznak, és a keresztapám mindig próbál segíteni, látván, hogy van bennem erő, céltudat és határozottság, csak a családom visszahúz. Ő próbál támogatni a karrieremet illetően, mivel látja, hogy apám, bár sikeres ember volt (már kevésbé az), sosem segít semmiben, nem használja ki a jó kapcsolatait és a szakdolgozatom kapcsán csak annyit mondott "hagyj békén ilyenekkel, majd pont ezzel fogok én foglalkozni". Mikor keresztapámat kérdeztem a szakdogával kapcsolatosan, egyből felajánlotta a segítségét és segített mindenben. Ez a különbség sajnos. Pont a szüleim nem támogatnak eléggé és pont ők nem szeretnek, ők elégedettek velem a legkevésbé, mindenki más bátorít, dicsér és segít (már 1-1 jó szóért is hálás vagyok, hisz itthon ezt sem kapom meg). Pl egy csomó ember szerint szép vagyok, de anyámtól folyton csak azt kapom, hogy minek költök magamra, úgyis ronda vagyok és ezen úgysem segít semmi. Szerinte ronda vagyok, ennyi, mindig is cseszegetett ezzel (is). Érdekes, más meg dicsér és én sem látom magam csúnyának, a húgom is folyton engem utánoz, mert elegánsan és nőiesen öltözködöm.

"Szóval, azt akarom mondani, hogy valamit csak csináltál, valamiben csak lúdas lehetsz."

Igen, abban, hogy megszülettem. Illetve abban, hogy tanultabb, megfontoltabb és sikeresebb vagyok, mint a széles körű családban bárki. Szúrja rendesen apám csőrét pl, hogy már a család barátai is megmondják, hogy hallgasson meg engem is, figyeljen rám, mert jól gondolkodom és szinte mindig van abban valami, amit mondok (főleg szakmai témákra gondolok). Mások elismernek... ennyi.

Bár hozzátenném, ezeket személyesen soha senki előtt nem hangoztatom, pont az önbizalomhiány és a folytonos sárbatiprás miatt. Sokszor úgy érzem, úgysem kiváncsi senki a "hülyeségeimre" (a szüleim szerint én csak azokat tudom "hajtani" és senki nem kiváncsi rájuk).

Anyagilag részben támogattak, persze, ha másban nem is, annyiban igen, hogy eltartottak. Most már félig-meddig magam veszem a dolgaim, igazából a kajának kb a felén és a rezsin kívül mindent magamnak fizetek. De pl sokszor én veszem a húgom holmiit is.

Azt kifelejtettem a fentiekből, bizonyítékként, mennyire semmibe vagyok nézve, hogy néhány hónapja volt a névnapom, mi a barátommal csak a névnapom utáni nap értünk haza egy külföldi nyaralásból (ami szintén saját pénzből ment). A névnapom alkalmából azóta annyit sem kaptam, hogy legalább odavágják nekem, hogy boldog névnapot, vagy valami. Sem ajándék, sem egy szál virág, de még egy köszöntés sem, egyiküktől sem. Mikor 2 hónappal rá egy vita alkalmával elmondtam nekik, milyen bunkók, kiröhögtek hangosan, hogy "miért, mikor van a névnapod?.... jaaah, el is felejtettük" és röhögtek tovább ezen. De utána sem, semmi, még egy jó szó sem, hogy bocsánat vagy valami, semmi!