Most akkor babával otthon lenni nehéz vagy dolgozni?

Mindkettőnek megvan a maga nehézsége.

A gyerek az elején igen fárasztó munka, mire összecsiszolódtok kell egy kis idő. Meg kell szokni, hogy "az van, amit ő akar"... hozzá kell igazítanod magad, nem akkor pihensz, mikor te akarsz, nem akkor csinálod a dolgod, mikor te akarod, meg kell tanulnod beosztani az időt... Természetesen ehhez kell egy társ, egy jó társ, akivel fel lehet osztani a dolgokat. DE! A másik félnek is igaza van. Haza esik a melóból, akkor még kezébe kap egy síró csomagot, amivel még anyuka sem igazán szokott össze, apa pláne nem, hisz egész nap nincs otthon. Anyuka aki feszült, apukára önt mindent, aki már aznap valszeg alapból feszült meló után. Este hullaként fekszenek, semmi gyengédség, szex, anya még kel éjjel a gyerekhez és egyördögi kör az egész. Senki nem tud pihenni, mindenki nyűgös, csak élnek egymás mellett de nem egymással.

Fel kell osztani a teendőket. Apa egyik nap bevállal valamit a babás dolgokból, míg anya pihen (nyugodtan hajat mos, fürdik, megfőz..), másnap anya elmegy sétálni a picivel, hogy apa mikor hazaér ő is csendben pihenhessen. Mi legalábbis így csináltuk... hol egyikünk, hol másikunk engedett egy kis szabadidőt a másiknak, mindamellett, hogy közös programokat is csináltunk.

Persze a lakás nem mindig volt tiptop, és most sem az, de a szemétlevitelt azért megoldjuk, mikor megyünk ki a levegőre, visszük magunkkal.

Nem hisztizni hanem megbeszélni kellene, akivel meg nem lehet megbeszélni annak pedig nem szülni gyereket.

Komolyan már divat lett sajnáltatni magunkat?

Az egyik így nehéz, a másik úgy!

De való igaz! manapság mást sem hallassz,csak, hogy emberek azért sipákolnak ami éppen van, és az kell, ami éppen nincs!

Ez csak felfogás és kapacitás kérdése szerintem.

Mondjuk én mindig is szerettem dolgozni, örömmel mentem be hajnalban és mentem haza késő este, pedig nem angolkeringőzni kellett...

A gyereknevelésbe sem haltam még bele, nem esett le a gyűrű az ujjamról, imádok a kislányommal lenni és gondoskodni róla. Hála Istennek soha nem volt hasfájós vagy problémás.

Segítségem soha nem volt, a férjem szó szerint sz@art rá, egyszer nem fürdette meg a gyereket, nem lehetett 2 percre rábízni, semmiben nem tudott közreműködni sajnos. Édesanyám pedig még dolgozik,így teljesen magam voltam a babával.

A férjemmel már szétmentünk, most egyszerre vagyok itthon a 2,5 éves gyerekkel és dolgozom is. Félre értés ne essék, nem három műszakba végzek gyári munkát, de megteszem ugyan azt, mint bármelyik szellemi munkát végző ember, mellette végzem a háztartást és gondoskodom a kislányomról. Sajnos nálunk nem hajlandóak bevenni az oviba, csak 3 éves kortól.

Szóval szerintem minden csak attól függ,az ember mennyit akar. Sokan olyan sok energiát elpazarolnak a nyafogásra és panaszkodásra,hogy azt akár pozitívan is kamatoztathatnák.

Ja, igazából nem is ez a kérdés, hogy melyik nehezebb, mert felesleges összehasonlítgatni, inkább az a kérdés, hogy mi a fészkes fenéért nem figyelnek az emberek egymásra, és miért mindenkinek csak a maga nyomora a fontos.

Valahogy olyan általános, hogy mindig a másik a hülye, és mindig "nekem" a legnehezebb. Ez a "rajtam kívül senki nem dolgozik" felfogás egyszerűen szörnyű, de ez mindenhol ott van. Itt a munkahelyemen is van jó pár ember aki úgy gondolja, hogy ő nélküle megállna az élet, a többiek meg feleslegesek. Persze ennek hangot is adnak, csak azt elfelejtik, hogy amikor 3 hét szabin vannak a kutyának nem hiányoznak. 10 millió mártír országában élünk.

Az emberek 90 %-a egyszerűen éretlen a komolyabb emberi kapcsolatokra, meg úgy az életre. Szörnyű.