Mikor enyhül a gyász egy szülő elvesztése után?

Fogadd részvétem!

Nehéz, de ez ellen nem tudunk mit tenni, az életben mindenki átesik ezen. Ha anyud nagyon beteg volt, akkor próbálj meg arra gondolni, hogy ő "nem szenved tovább", hogy őneki ez így már talán könnyebb.

Biztos vagyok benne, hogy azóta is ott van veled, azóta is segít neked odaföntről, amiben tud. Abban is biztos vagyok, hogy ő ott jól érzi magát, és meglehet, hogy bánkódik az miatt, hogy te erre nem gondolsz: mármint, hogy őneki odafönt könnyebb, mint itt a földi élete volt a mindennapi megélhetés küzdelmeivel, stb.

Ülj le, csukd le a szemed, idézd az arcát magad elé, és beszélgess vele. Mondd el neki, mennyire szereted, mennyire hiányzik. Mondd el neki, hogy megérted, hogy neki akkor mennie kellett. Engedd el, és érezd, hogy megkönnyebbülsz, érezd, ahogy megköszöni, hogy elengeded, hadd járja tovább a saját útját. Ez nem jelenti azt, hogy elhagy téged, mert bármikor gondolsz rá, abban a percben ott lesz nálad.

De fogadd el, hogy így alakult, mutasd meg neki, hogy egy kemény, és össze nem törő gyermeket nevelt belőled, aki felveszi a harcot az élet nehézségeivel, akire mindig büszke lehet, mert képes úrrá lenni a nehézségeken.

Mit mondjak még neked? Gondolkodj el ezeken, gondolkodj el azon is, talán volt valami, amit nem mondtál el anyudnak addig, amíg lehetett volna, talán nem kértél tőle valami miatt bocsánatot, ezért olyan nehéz elfogadnod ezt a helyzetet. Hát bármikor pótolhatod, ha akár otthon csendben leülsz, vagy éppen a sírja mellett állva teszed meg.

Gondold végig, biztosan könnyebb lesz.

Én 22 évesen veszítettem el az édesanyámat 20 évvel ezelőtt,mindössze 43 évig élt.

Én azzal vigasztaltam magam ,hogy legalább már nem szenved,mert nagyon kegyetlen daganatos betegsége volt,fél év alatt elment.

Még ma is nagyon hiányzik,de az idő múlásával más az érzés mint kezdetben.

Enyém is váratlanul halt meg 8 éve, 42 évesen. Nekem már egyáltalán nem fáj, túltettem magam rajta, inkább az emlék fáj, ha arra gondolok, hogy én találtam meg, de az is már csak egy enyhe nyomás.

Igazából anno, mikor már lassan egy éve sírtam, és ki voltam akadva, megkaptam a pszichológustól, hogy elég: örök életemben egy roncs akarok lenni? És igaza volt, a könnyek az én fájdalmam miatt voltak, és össze kellett magam szednem, mert szörnyen tönkre tettem az életem a depresszióval.

Örülök, hogy utolsó ezt írta: pszichológus. Igen, a gyász egy folyamat, változik az emberben. Úgy is mondják, gyászmunka, amiben vannak szakavatott segítők, mert tényleg MUNKA, nagyon nehéz. Ha az ember magától elakad a folyamatban, az baj, akkor kérj segítséget!

Őszinte részvétem egyébként.

Nekem apukám halt meg hamar, egy és negyed év volt, míg nem tört rám esténként a sírás, és sok év múlva (közel 20) úgy érzem, ÚJRA fel kell dolgoznom a betegségét, a halálát... Egymásik szinten, egy másik életkorban, életszakaszban. Szóval akkor ott elég jól feldolgoztam, de az nem érvényes egész hátralévő életemre, újra elő kell venni...

A másik: a gyerekeid születése kapcsán - a nőnek a gyerek olyan, hogy nagyon erősen előhozza a saját anyukájával való kapcsolatát. Megint azt mondom: jól jönne Neked egy kísérő, egy a lelkedet értő pszichológus.