Rosszabb ember lettem attól, hogy kimondtam az igazat?

Az elmúlt héten több komoly vitám volt, többek közt az anyámmal és az egyik nagynénémmel, aki mintha a második anyám lenne.

A problémám oka a következő. Sosem voltam sikeres a lányok körében és ez állandó jelleggel és egyre erősebben frusztrál.A két említett nőrokon szemében én vagyok a mintaférfi, aki minden feleség álma.

Ehhez képest most én megmondtam az igazat, hogy eszem ágában sincs még házasodni és ez jó darabig így is marad, sőt, az sem biztos, hogy valaha sor kerül rá. A kiváltó ok az volt, hogy megkérdezték tőlem, hogy nem-e gondolkodom azon, hogy megnősüljek. pedig most senkim sincs, sőt öt éve senki. És persze érzékeltették velem (bár inkább a nagynéném, anyám jobbára csak asszisztált neki), hogy milyen remek férfi vagyok, mert nem hajkurászom a szoknyákat, mint mások. Ekkor kirobbant belőlem minden keserűség és elmondtam, hogy mindez csak azért van, mert én nem tehetem meg azt, amit mások.

Szabályosan derült égből villámcsapás volt, mivel eddig engem nem úgy ismertek, mint aki olyan.

Ráadásul dühömben még az is kicsúszott a számon, hogy volt olyan, hogy fizettem azért, hogy megtörténjen. dehát, ha egyszer évekig nincs senki kilátásban sem és alkalmit sem tudok összehozni...-ez volt az érvem, de már késő volt. Az anyám még csak hagyján, de a nagynéném ki van borulva.Megbékél majd idővel, hogy "én is csak egy mocskos férfi vagyok, csak balfékebb kiadásban" vagy tartósan így marad a helyzet?

Nagyon szeretem, de nem akartam tovább hallgatni.