Akik gyerekként kaptatok testi fenyítést, mi volt rosszabb nektek benne, a fizikai fájdalom vagy a megszégyenítés?

1. A félelem amit ettől fogva mindig éreztem az illető iránt.

2. A szégyen. Nem is őelőtte vagy mások előtt hanem magam előtt, hogy én ezt kiprovokáltam (miközben nem is).

3. A felismerés hogy akitől feltétlen szeretetet vár az ember az csak akkor szeret ha azt teszed amit ő mond.

Mire célzol pontosan? Akiket állandón vertek a szülei még a semmiért is, vagy, aki csak néha kapott (sok évente egyszer kb.)?

Én az utóbbi vagyok és nekem az fájt, hogy nagy volt a szám, hülyeséget csináltam ezerszeri elmondás után is, "csakazértis" alapon, akkor döbbentem rá, hogy túlságosan messzire mentem.

A szégyen, főleg mikor már16-17 éves voltam. Szégyelltem hogy még akkor is "alacsonyabb rendű" voltam mint ő, mintha egy 5 éves lennék...

Fuhh meg mikor kikaptam olyankor nem tudtam hova menekülni, ezért bebújtam a sarokba, és ott ért utol és akkor ott kaptam ki. Így visszaemlékezve még mintha most is érezném az ütéseket, pedig sok év eltelt azóta. Szégyellem még most is.

Szerencsére nem nagyon fenyítettek a szüleim. Néha kaptam, azt is inkább kisgyerekként.

A megaláztatás fájt. Akkor is, ha úgymond "jogosan" kaptam ki.

1. Az, hogy nem értettem, miért kapom. Annyi maradt meg belőle, hogy felnőttként sem vagyok képes megérteni, ha nem vagyok elég valamihez - mindig, minden negatív helyzetben csak azt érzem, hogy semmirekellő vagyok, rossz vagyok mindenhez, és leblokkolok.

2. A szégyen, persze... hogy a családban rajtam kívül soha, senki nem kapott fenyítést, a testvérem sem (hála az égnek), de én rendszeresen. És az, hogy senki nem állt ki értem...

3. Az, hogy soha nem leszek képes igazán szeretni apámat. Akárhogy is próbálkozik rendbe tenni a dolgokat, én csak azt látom benne, aki megalázott, lelkileg tönkretett.

Próbálok normális életet élni, de sokszor nem megy. Mindenért magamat hibáztatom, ha csalódok valakiben, csak azt érzem "nem vagyok elég jó", minden nap, minden héten találkozom ezzel az érzéssel. És sosem értem meg, miért nem...