Néha teljesen kikészülök. Más is van így ezzel? Van használható ötlet?

Párommal több mint 6 éve vagyunk együtt, és kb. 3 éve együtt is élünk egy nagy házban az anyukájával. Ő lenne a gond, ki más? Már 1x előfordult köztünk nézeteltérés, de eddig a párom mindig mellém állt az anyjával szemben, de amióta megszületett a baba mindig csak azt választa kapom hogy tűrjem el, mert eltart minket, van hol lakni, nincs hitel..stb. Sőt az utóbbi időben már végig sem hallgat, inkább már nem is mondok neki semmit. Egyrészt teljesen igaza van tényleg jól élünk, mindenünk megvan (KIVÉVE A NYUGALMAT), és ezt főként anyósnak köszönhetjük. Igen ám, de állandóan idegesít vmivel, több mindenbe beleszól, főleg hogy itthon vagyok a gyerekkel egész nap (a párom egész nap dolgozik), ő teszi lehetetlenné számomra, hogy egyáltalán bármiért is hálás legyek neki. Apró dolgok ezek, de van hogy naponta több dolog is történik amin felhúzom magam, legszívesebben a torkának ugranék. Beszélni nem lehet vele, mert egyből személyes támadásnak veszi, aztán eljátsza a hattyú halálát hogy ő mi mindent megtesz értünk.. és hogy mi milyen hálátlanok vagyunk (többektől visszahallottam hasonlókat) hát ilyen áron nem kell semmi. Én mindig rosszul érzem magam amiatt ha vmit vesz, vagy segit bármiben (hiába utasítom vissza kedvesen hogy nem kell semmi, akkor is csinálja), mert tudom hogy utána adósa vagyok és ezt utálom. Akkor nekem mindenre bólogatnom kell, mert ugye semmi nem jó amit én csinálok főleg ha a gyerekről van szó. Tele tököm azzal hogy alárendelt vagyok mert az ő házában lakom, eltart. Elköltözni nem tudunk mert mért hagyná el a párom a saját házát. Mért is tenné, megértem. Én sem mennék albérletbe, meg vennék fel hitelt ha egyszer van egy saját házam, igaz anyuka benne lakik. Őt sem lehet elküldeni, nincs hova mennie. De nem is küldeném mert akkor megint a szemükre olvasná hogy ő mi mindent megtesz, és hogy hálátlanok vagyunk, meg persze a párom haragjára sincs szükségem... stb. A legjobban az idegesít (külön szintünk van nekünk is), hogy ha jön hozzánk képtelen kopogni. Minden más ember számára ez természetes dolog neki nem. És ha épp a párommal szerelmeskedünk? Ez meg bejön halál nyugodtan. Én bármikor ha felmentem hozzá ha tárva nyitva volt az ajtó ha nem mindig kopogtam és kérdeztem bejöhetek-e. Nálunk mindig csukva van mégsem kopog. Aztán legtöbbször akkor jön ide ha sír a gyerek. Na ettől kapok agyhugykövet. Idejön vígasztalni. Nekem ne vigasztalja a gyereket, nem az övé, én vagyok az anyja, az én dolgom. Neki az a dolga hogy játszon vele, nem pedig anyáskodni felette. (Persze a terhességem alatt folyton azt hajtogatta hogy nem szabad az első sírásra felvenni a gyereket, hagyjam néha sírni, ehhez képest ő már az első percben itt van "mért sír ez a gyerek?") Aztán ma is kertészkedett és mondta hagyjam ott a gyereket babakocsistul. Én mondtam (normálisan kedvesen) hogy nem, mert most van kaja idő, de egyébként is tiszta kosz volt ő is meg a keze is, nekem ne fogdossa a gyereket koszosan. Aztán soha nem mondja ki hogy "hadd fogjam meg a gyereket", mindig hátulról jön, mindig kitalál vmit (mondjuk a kezembe ad vmit) hogy attól majd odaadom a gyereket. Én odaadom szívesen, de akkor mondja, és ne kerteljen. Volt hogy este 9-10 körül jött ide babázni és bűzlött a bortól, vagy nem tudom mit ivott. Mondtam a páromnak hogy a babázási idő reggel és délután van, nem késő este. És még sorolhatnám hogy nap mint nap miket csinál. Néha úgy érzem vezekelnem kell vmi bűnért, azért történnek ezek velem. Persze azt mondjátok biztos hogy ne dumáljak mert eltartanak minket (csak rezsihozzájárulást kell fizetnün), ki van nyalva a seggünk, és más ezerszer rosszabb helyzetben van, és inkább legyek hálás mert segíteni akar. Csak hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Elegem van már a jószándékokból, ne segítsen senki ilyen áron meg végképp ne hogy aztán a fejemre olvassa! Sokszor a kiborulás szélén állok mert már attól rosszul vagyok ha az ajtóban meglátom. És igen igazatok van, mindenem megvan nem panaszkodhatom, csak hogy én nyugalmat akarok, meg egyedüllétet a párommal és a babámmal. Ez az egyetlen ami nem adatik meg nekem! Inkább nyomorognék egy szoba konyhás lakásba, de legalább egyedül lennék és nem hallgatnám a sok okítást, tanácsot amit nem kértem, hülyeséget, amikre nem vagyok kiváncsi!

Tudom igazából nincs mit tenni, már az is jó hogy leírhattam ezeket, és bocsi a regényért. Nekem már az is elég ha vki megérti, és együttérez velem. Ha vki mégsem teszi, kérem inkább ne szídjon le, ne írjon negatívumokat, felejtse el ezt a kérdést mert jelen helyzetben még ettől is kiborulok.

Köszönöm.