Belepusztulhatok egy kicsit? Fájhat? A viszonozatlan szerelemnek is vannak fázisai?

100-szor is bele halhatsz belül. Fájhat-e? Ez tud csak igazán fájni.

Vannak fázisai, ugyanúgy végigmész rajtuk, mint egy szakításnál. Semmivel sem könnyebb a viszonzatlan szerelem, sőt! Bármit megtennél érte, mégsem vagyok elég..van ennél önpusztítóbb gondolat?

Hát ennél pusztítóbb szerelem nem nagyon van... A legpusztítóbb akkor és addig, amíg nem tudod fixre, hogy viszonzatlan. Addig azt álmodod, hogy talán egyszer hátha...

Ennél még egy megvalósult elromlását is könnyebb feldolgozni, mert ott ott a tény, hogy nem működött. Viszonzatlannál meg nem tudni, hogy nem működikne esetleg...

Nekem is volt egy ilyen esetem,5 évembe telt mire kimásztam belőle.

Nagyon rossz,és nehéz volt az az 5 év,de belegondolva a srác és én nehezítettük meg magunknak.Mert egy baráti társaságba tartoztunk,és szinte nap rendszerességgel beszéltünk.Valószínűleg mikor én bevallottam neki mit érzek,ő meg nemet mondott,azt hitte ezzel le van zárva,túl léptem.De annyira kedves,figyelmes volt hozzám utána is,hogy még mindig reménykedtem.Aztán összeszedett egy nálunk 6-7 évvel fiatalabb csajt,és szépen lassan vége lett mindennek.Kezdtem feladni,és azt hittem sosem leszek többet szerelmes.Aztán jött a vőlegényem,és megváltoztatott mindent.Ő megmutatta,hogy igen is van olyan ember,akivel tovább tudok lépni.

Szóval nehéz lesz,valószínűleg sok könnyet ejtesz még majd,de meg fogsz nyugodni.Sok sikert,és kitartást.

Szegényke!

Nagyon sajnállak, mert tudom, hogy milyen ez.

Fájhat!

Fáj is!

Azt is érezheted, hogy belepusztulsz, mindez teljesen normális.

Meg kell gyászolni, és akkor majd sikerül elengedni.

Olvass utána a gyászmunkának.

Ehhez a gyászmunkához van egy történetem:

A barátnőm anyukájának szinte egyszerre haltak meg a szülei, fél év különbséggel.

Ő nem engedhette meg magának, és nem is engedte meg, hogy gyászoljon, szomorú legyen, tartotta magát, ment az élet tovább.

Pár év múlva olyan erős depresszió kerítette hatalmába, hogy rettenetes.

Öngyilkos akart lenni, állandóan sírt, elhagyta az ereje, szörnyű volt, mindenki nagyon sajnálta és aggódott érte.

Ha nem vette fel a telefont, a barátnőm totál görcsben volt, hogy él-e még az anyja, vagy most lett öngyilkos.

Pszichiátriára járt, gyógyszerezték, de semmi eredmény, csak rosszabb lett.

Mi mondtuk barátnőmnek, hogy anyukádnak kéne egy másik kezelés, egy pszichológus, mert úgy látszik, hogy a gyógyszerek hatástalanok.

Nahát, hosszas rábeszélés után elment, ill. elvitték szinte, és folyt a kezelés stb..., és a pszichológus azt mondta, hogy nem gyászolta meg a szüleit, elakadt a gyászmunkában, és ezért van a depresszió.

Ahogy felfogta a gyászt és a veszteséget, nagyon fájt neki, de már nem nyomta el, feldolgozta, és így meg tudott gyógyulni.

Ma már nem szed gyógyszert, jól van, és csak havonta-kéthavonta megy a pszichológushoz, csak beszélgetni, hogy hogy van, stb...

Szóval, meg kell élni, meg kell gyászolni, és utána jobb lesz!