Hogy lehet elmondani egy gyermeknek, hogy örökbe fogadták?

Szerintem erre nagyon nehéz válaszolni! Mindig hallok sztorikat innen-onnan, és sajnos csak rosszakat. Rengeteg a problémás örökbefogadott kisgyerek, valahogy akikről hallottam mindig kitűntek az iskolatársaik közül.Nem egy követett el kiskorúként komoly bűncselekményt,volt viselkedés meg egyéb zavaros, holott rendezett szép körülmények közé fogadták örökbe még kisbabakorban!

Én talán kicsiként mondanám el neki, hogy nem az én hasamból jött ki, hanem egy mási néniéből,de én vagyok az igazi anyukája ettől függetlenül.

Külön ELMONDANI - tehát emiatt egy beszélgetést tartani - értelmetlen, hanem születésétöl kezdve nem kell titkolni.

Amikor a gyerek kezd nöni, idövel elöjön, hogy honna kerülnek elö a gyerekek, ilyenkor ugye az a normális választ, hogy az anyukája hasában fejlödik és onnan jön ki, amikor megszületik.

Késöbb elö fog kerülni az is, hogy akkor én a te hasadban nöttem? Erre már lehet azt válaszolni, hogy nem, egy másik néni hasában, aki utána nekünk ajándékozott.

Igy a gyerek elvileg tudja, hogy biológiailag más az anyja, de nem jelent semmiféle érzelni megrázkódtaásdt neki, mert természetesen, nyugodtan legg megemlitve.

Ahogy egyre többet kérdez, és ha az igazat válaszolják neki - természetesen a korának megfelelöen, és CSAK annyit, amennyit kérdez, akkor nem lesz belöle problémája.

Amit jó kiemelni, hogy a szülönek milyen öröm, hogy éppen olyan gyereke van, amilyet kivánt, meg hogy az eredeti anyja azért adta oda az örökbefogadóknak, mert akt akarta, hogy a gyereknek a legjobb legyen az élete. Amit nem szabad, hogy rosszan mondani a szülöanyjáról, hanem ha rákérdez, azt mondani, hogy ö nem tudta volna ellátni és annyira szerette a babáját, hogy inkább odaajándékozta a szüleinek, hogy a gyereke boldog lehessen.

Nem mondogatni kell neki, de pl. mikor rákérdez, hogy hogy születik a gyerek, akkor elmondod, és hozzáteszed, hogy de te egy másik néni hasában növekedtél, aztán jöttél hozzánk, mert mi nagyon szeretünk vagy ilyesmi. Ez a téma biztos előkerül valamikor, lát egy terhes nőt, baba születik a családban, fényképeket nézegettek, stb. Így természetesnek tekinti majd, a lényeg, hogy tudatosítani kell benne, hogy ide tartozik, szeretik.

Ezt a könyved olvasd el szerintem ha érdekel vagy érint a téma:

[link]

Én egyszer beszélgettem anyukámmal erről.Ő szerinte az óvodás kor az ideális erre,mert a gyerek már elég nagy hozzá,hogy megértse,de nincs az a rizikó,hogy az iskolában valaki megmondja neki egy vita/veszekedés során,csakhogy piszkálhassa.A gyereknek az nagy trauma ha így kell megtudnia.

Anyukám azt mondta,ő úgy csinálta volna,hogy elviszi a gyereket az árvaházhoz,és elmagyarázza,ez egy olyan hely mint az óvoda,csak délután ide nem jönnek a szülők a gyerekekért,mert nincs nekik.És mi innen hoztunk téged,hogy neked legyen apukád és anyukád,akik érted mennek.

„Számos örökbe fogadó házaspár és egyedülálló szülő akkor fordul hozzánk tanácsért, amikor örökbe fogadott gyermekük kinő a tipegőkorból, és tudják, hogy hamarosan beszélniük kell vele az örökbefogadásáról. Szeretnének először ők maguk gondolkodni róla, tisztázni akarják saját érzéseiket, bizonytalanságaikat. Sejtik, hogy ez a téma nehéz lesz. Mindnyájukban óhatatlanul felszínre tör a veszteség érzése – fájdalom a terméketlenségük miatt; fájdalom a gyermekben a vér szerinti szülők hiánya miatt; fájdalom amiatt, ami lehetett volna –, és ez kétségkívül szomorú élmény.

A szülők ilyenkor gyakran „csak egy könyvet vagy brosúrát” szeretnének, amely egyértelművé teszi, „hogyan kell” megbeszélniük ezt a gyerekükkel. Én erre mindig azt felelem: őszintén remélem, hogy nem egy könyvre vagy füzetkére fognak támaszkodni. Az összes szülőre – az örökbe fogadó szülőkre pedig még fokozottabban – érvényes, hogy ők vannak a felelős helyzetben. Mi lehetünk ugyan az örökbefogadás szakemberei, de saját gyermeküknek ők a szakemberei.

Célunk az, hogy mindenki megtalálja a számára természetes módot a gyermekével való beszélgetésre. Ne aszerint csinálja, ahogyan egy szakember javasolja vagy egy könyv leírja. E cél érdekében szorosan együttműködünk a szülőkkel. Megismerjük a szóhasználatukat, segítünk kidolgozni, hogyan beszélhetnék meg a témát a gyerek fejlettségi fokának megfelelően. Kezdetben az a fontos, hogy maga az örökbefogadás szó megszokottá váljon. A két-, három-, négyéveseknek, akármilyen okosak és érettek is a szüleik szerint, sokáig ez elég is. „Őszintén és egyszerűen” – ez a mottóm a legfiatalabbakkal kapcsolatban.

Cambridge-ben, Massachusettsben lakom, a Harvard és a MIT egyetem közelében. A zöldségesnél gyakran találkozom egy volt tanítványommal és kislányával. A bevásárlókocsiba ültetett gyerek feltett kérdéseire az apja hosszas, disszertációval felérő magyarázatokkal válaszol. Úgy tűnik, a gyerek érti, amit az apja mond neki, megfelelően reagál is rá. Az apa nyilvánvalóan meg van győződve róla, hogy lánya zseniális (ahogy valószínűleg az is), de ugyanakkor mindössze hároméves. Ha megkérdeznénk a gyerektől, mit értett meg valójában apja magyarázatából, kiderülne, hogy egyszerűen csak élvezte az interakciót, és ha néhány részletet meg is értett, az összefüggéseket nem. Egy hároméves gyerek életkorából adódóan egyszerűen még nem képes összetett, absztrakt témák megértésére, amilyen az örökbefogadás is.

Ebben a korban az a legfontosabb, hogy az örökbefogadás szót olyan személy szájából hallja, akit a legjobban szeret, akiben a legjobban megbízik – vagyis a saját szüleitől. Nem szabad megengednünk, hogy egy szomszéd vagy távolabbi rokon legyen az első, aki kiejti előtte, esetleg sajnálkozó felhanggal: „Oh, kicsikém, téged örökbefogadtak.” Nagyon fontos, hogy olyan módon váljék számára ismerőssé az örökbefogadás kifejezés, amely pozitív üzenetet hordoz.

Bár már leszögeztem, hogy nem vagyok híve a könyvekből tanult módszereknek – és kevés is az örökbe fogadott kisgyerekeket nevelő szülők számára javasolható könyv –, mégis jó szívvel ajánlom a Susan és Gordon örökbe fogad egy csecsemőt című művet. A történet főleg a Nagy Madár és az újonnan érkező gyerek testvérféltékenységéről szól, az örökbefogadás szó csupán mellékesen, a legtermészetesebb módon merül fel benne.

A kifejezésnek ez az egyszerű bevezetése az, ami hasznos lehet azoknak a szülőknek, akik keresik az utat a szó megismertetésére, illetve arra, hogyan kezdjenek el beszélgetni gyerekükkel az örökbefogadásról.

Sok szülő idegességében az örökbefogadás egész történetét egyszerre, egy ültében akarja elmondani a gyerekének. Pedig sokkal célravezetőbb, ha megkérdezzük a gyereket, hogy mit szeretne tudni, és csupán erre a konkrét kérdésre válaszolunk. Jó ötlet az is, ha megkérjük, hogy mondja vissza, miről beszéltünk. Nincs egyetlen olyan biztos módszer sem, amely felkészíthetné a szülőket arra, hogyan fog reagálni gyermekük a témára. Különböző gyerekek különbözőképpen dolgozzák fel az információt. Egyesek csak annyit mondanak: „Jé!”, és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna, az örökbefogadásról szinte nem is beszélnek többet. Mások pedig tudni akarnak mindent. Ez esetben is a fejlettségi szintjükhöz mért lehető legőszintébb választ kell adnunk úgy, hogy segítsen nekik képet alkotni erről az összetett helyzetről.

Gyakran dolgozom együtt párokkal vagy egyedülálló örökbefogadókkal azon, hogy megtalálják a saját útjukat a „kimondásra”. Néha szerepjátékkal, máskor egyszerűen csak az örökbefogadásról való beszélgetéssel tesszük egyre oldottabbá a témát számukra. Amikor már ismerőssé vált otthon az örökbefogadás szó, el szoktak jönni hozzám a gyerekkel együtt, hogy folytassák a beszélgetést.

Az örökbe fogadó szülői szerep egyik nagy kihívása, hogy akkor kell elkezdenünk a gyermek bevezetését egy igen összetett valóságba, mikor ő még a konkrét gondolkodás szintjén áll. Ezután pedig felkészülten – lehetőleg mindig egy lépéssel előtte járva – támogatnunk is kell ennek a valóságnak a feldolgozásában.

Szülők és szakemberek is gyakran elkövetik azt a hibát, hogy elhiszik, a gyereket nem foglalkoztatja örökbefogadásának a ténye – csak mert ezt mondja, vagy mert esetleg egyáltalán nem kérdez. Amennyiben figyelembe vesszük, hogy ezek a gyerekek a konkrét gondolkodás szakaszában vannak, és feltesszük, hogy szerető, kiegyensúlyozott családi légkör veszi őket körül, kimondhatjuk, hogy tulajdonképpen tényleg nincs problémájuk az örökbefogadással. A kérdést azonban másfelől kell megközelítenünk. Lehet, hogy magával az örökbefogadással nincs problémája a gyereknek, de azzal, hogy mi volt előtte, már van. „Miért nem tartottak meg? Hol vannak a vér szerinti szüleim? Gondolnak rám? Eljönnek-e egyszer értem?” – ezek a kérdések félelemként és vágyként is felmerülhetnek egy gyerekben, attól függően, hogy éppen milyen kapcsolatban van a szüleivel.

Végezetül fontos hangsúlyozni, hogy a „kimondás” nem csupán egyszeri alkalom, és nem is mindig ugyanolyan formában fog történni. Az örökbefogadóknak meg kell ismerniük és fel kell dolgozniuk saját zavaros érzelmeiket, amelyek a vér szerinti szülőkhöz, a nevelőszülőkhöz, vagy akár ahhoz a rasszhoz fűzik őket, amelyben a gyerekük született. Ezek nem könnyű témák, ugyanakkor hajlamosak váratlanul felbukkanni.

Az ilyen témákról való beszélgetésre mindkét szülőnek fel kell készülnie, és egyet kell érteniük abban, hogyan beszélnek róla. Amint a következő történet is példázza, olyan beszélgetések ezek, amelyeket ajánlatos jóval azelőtt megtervezni, mielőtt egy megfelelőnek tűnő pillanat hatása alatt felmerülnek.

[…]

Mikor egy gyerek elkezd vér szerinti szülei felől érdeklődni, akkor valójában olyan alapvető szükségletét elégíti ki, amely bizonyos fokig független a vér szerinti szülőkről szóló valódi információktól. Ebben a korban a gyerekeknek ugyanis arra van szükségük, hogy megtudják: ők is emberek, ők is ugyanúgy jöttek a világra, mint mindenki más, a szokásos fogantatás és születés révén. Az egyetlen dolog, ami velük másképpen történt, hogy őket megszületésük után új családban helyezték el. A szülők gyakran elmesélik a gyereknek örökbefogadása történetét, de nem szólnak az ő keletkezéséről – arról, hogy hogyan kezdődött az élete, honnan jött világra. Ezért azonosul könnyen sok örökbe fogadott gyerek a Krypton bolygóról a Földre pottyant Supermannel, akit a kedves Kent házaspár egy mezőn megtalálva örökbe fogadott, és Clarknak nevezett el. Superman kettős életet él, az egyiket mint Clark Kent, a másikat mint szülőgalaxisának – vér szerinti családjának – teljes jogú tagja, azzal azonosuló lény.

A kamaszkor előtti életkort és korai kamaszkort, majd a kamasz-, illetve korafelnőttkort tárgyaló fejezetekben is kitérek még az örökbefogadottaknak arra a szükségletére, hogy születésük történetén keresztül kapcsolódjanak az eredetükhöz. De a lényeg, ami már a legfiatalabb gyereknek elmondható, hogy ő is egy apai és anyai sejt egyesüléséből keletkezett, hogy neki is volt egy vér szerinti anyja és apja, mint mindenki másnak, akár egyedülálló szülő fogadta örökbe, akár donorterhesség által született, akár egy kétszülős örökbefogadó családban él.”

(Részlet Joyce Maguire Pavao Az örökbefogadás háromszöge c. könyvéből.)