Normális az aggodalmam a lányom miatt? Hogy szokjam meg ezt a helyzetet?

Első: mert régen minden aranyból volt kiöntve...

Szerintem az ő dolga, én nem szólnék bele, mert az úgyis csak ellenkezést váltana ki. De azért kedvesen, nem kioktatóan elbeszélgetnék vele.

Az igen... hát, a legtöbb, amit tehetsz, hogy nem távolodsz el a lányodtól, sőt inkább szorosabbra fűzöd vele a viszonyt. Én nem érdeklődnék a srácról, max. ilyen "hogy van a Józsi?" szinten, és ha beszélgetésbe elegyedtek, meghallgathatod a lányod bővebb véleményét a fiúról. Tanácsokat adhatsz neki, de a szülői szigor ebben az esetben nem vezet sokra, mert méginkább a karjába sodrod, és ha te nem maradsz meg neki, miután a pasival szakítanak, akkor senkije nem lesz.

(A lányod korabeli lehetek kb., szóval remélem, tudtam segíteni.)

Tizenévesen én is jártam olyan pasival, hogy édesanyám hátán felállt a szőr. Nem hozzá mentem feleségül.

Sajnos ez az anyukák sorsa. Ez olyasmi amiben csak akkor adhatsz tanácsot, ha kérik, de néha még akkor se fogadják szívesen.

Mondjuk az se mindegy a férfivel kapcsolatban, hogy nem keres, vagy nem talál munkát?

A férjem jó kézügyességgel bír, két szakmája van, targoncavezető és személygépkocsi jogsija, mégis majdnem egy évig nem talált munkát, Nyugat-Magyarországon. Pedig itt elméletileg jobb a helyzet, mint keleten.