Érhető az elégedetlenségem vagy valóban én lennék "gyerekes"?!

Párommal lassan 1 éve vagyunk együtt. (Ő/31F Én/25N)

A problémám az, hogy azt érzem elhanyagol és nem hajlandó feladni a napi rutint annak érdekében, hogy rám is legyen ideje. Éli a megszokott kis életét, dolgozik, pihen, haverok, sport és ha épp ráér akkor jön velem való közös program.

Van, hogy 1 héten egy napot töltünk együtt, mert ő úgy akarja. Én nem azt várom el tőle, hogy minden nap együtt legyünk, de azt elvárnám ha épp magányosnak érzem magam, ha épp szeretnék vele találkozni akkor engem helyezzen előtérbe.

Olyan mintha semmin nem hajlandó változtatni csak azért mert kapcsolatban él.

Neki erről az a véleménye, hogy nem kell rátelepedni egymásra, attól hogy kapcsolatban vagyunk még nem kell minden nap közös program és folyton együtt lenni. Azt mondja én is foglaljam el magam.

Szóval számára annyi lenne egy kapcsolat, hogy ő csinálja a kis dolgait én is és amikor épp ráér és nekem is jó akkor együtt vagyunk?! Erről szólna egy kapcsolat???

Azt mondja ő már nem úgy szerelmes, ahogy a 20as éveiben, csalódott már szerelemben és többet nem akar sérülni. Velem se akart kapcsolatot, berendezkedett a szingli életmódra, csak szórakozott a nőkkel..de bármennyire is nem akart belém szeretett és nem tudott ellene mit tenni.

(De mégis az az érzésem, hogy attól fél elhagyom és inkább nem is akar hozzám alkalmazkodni, nem is akarja annyira komolyan venni az egészet, hogy ha vége lesz ne csalódjon újra.)

Azt mondta értsem meg a félelmeit, elképzelhetetlen volt számára hogy újra érezni fog valamit valaki iránt.

De én ezt mégsem érzem, nem érzem hogy annyira nagyon szeretne. Nem mutatja ki, nem érezteti velem.

Ha olyan hangulatban van mondja, érezteti máskor pedig az az érzésem inkább szeretne egyedül lenni, mint velem.

Van, hogy egész nap rám ír egy sms-t és annyi volt a napi kommunikációnk, van hogy olyan kedve van és beszélgetni sincs kedve. Teljesen kiismerhetetlen. 1 éve vagyunk együtt és még most sem tudom azt mondani, hogy kiismertem!

Zárkózott, nem beszél magáról, van hogy kifejezetten depressziós...(akkor sem mondja el a problémáit)

Azt mondja hisztis vagyok és bizonyos dolgokban gyerekes a felfogásom.

Én viszont így örök elégedetlenségben élek és magányosnak érzem magam, -pedig elvileg van párom-!

Mit gondoltok erről?