A válság, munkanélküliség, drága rezsi költségek miatt visszajöhet a több generációs együttélés?

Ez nagyon jó kérdés, engem is nagyon érdekel!

Sajnos a '70-es években épült házak nemcsak hogy túlméretezettek, de energiazabálók is. így csak komoly befektetéssel lehetne korszerűsíteni és még akkor sem biztos, hogy megéri.

Sajnos, ha a nagycsaládból csak egy ember is problémás, nagyon nehezen tudom elképzelni az együttélést...

A lakhatási körülmények miatt nem menne!

Egyrészt:

Az új építésű házak eleve úgy készülnek, hogy elfér benne két felnőtt, ha nagyon akarják, még egy gyerek. Két gyerek-két felnőtt egy 45 nm-es amerikai konyhás lakásban már folyton láb alatt van egymásnak.

Ma a lakosság 90%-a meg sem engedhetné magának, hogy fenntartson egy 200nm-es, sok szobás, kétszintes ingatlant. Csak a fűtés télen (fával tüzelve) havi 40-50 ezer. (Gázzal fűtve akár havi 70-100 ezer forint.)

A másik:

Régen a fiatalok letelepedtek, házat építettek, aki akart, az talált munkát, meg tudtak élni. Délután hazamentek, elhozták a gyereket az oviból-suliból, még világosban kertet műveltek. Este együtt vacsorázott az egész család, hétvégén mindenki együtt, pihentek és dolgoztak.

Ma öröm, ha kis településen van munka, vagy megoldható a bejárás a városba. Reggel korán indulnak, este érnek haza. Vagy több műszakban, netán 12 órában dolgoznak. Egyre nagyobb az igény, hogy közel lakjanak a munkahelyhez. A legtöbb munkaadó is helyit vesz fel inkább.

Költözni kell, ha élni akarnak, nincs mese... ahol a szülők-nagyszülők még kényelmesen megéltek az "átkosban", felépítették a több generációs házakat, onnan ma költözni kell, mert se munka, se lehetőség. (Se oktatás, se gyerekfelügyelet, se orvos, se bolt, se közlekedés, se semmi...)

Városban, jó környéken pedig még drágább egy nagy családi ház. Fogalmazzunk úgy, hogy luxus kategória.

Ebből nekem világosan az következne, hogy ahogy nehezedik a megélhetés, egyszerűen annál kisebb ingatlanba költöznek az emberek. Ahová már sok gyereket nem is vállalnak.

Az sem mindegy, hogy régen a nagyszülők egész nap tudtak figyelni az unokákra. Együtt főztek, beszélgettek, összejártak a szomszéd gyerekek, és azokra is figyelt valaki. Nem az utca meg a tévé nevelte fel őket. A szülők felszabadultabban kereshettek munkát, nem volt gond, ki figyel a gyerekre, cserébe anyagilag támogatták a szüleiket, mert volt miből.

Ma mindenki annyit keres, hogy ne haljon éhen. Támogatni egyik generáció sem tudja a másikat, sem anyagilag, sem az idejével, segítség formájában. Két rohanó felnőtt generáció igyekszik zsonglőrködni a gyerekekkel, és mellette 200%-ot letenni az asztalra a munkában, hétvégén is.

Ahol szűkös a megélhetés, ott nagy a feszültség, több a konfliktus. Nincs meg a kölcsönös segítség sem, hogy én jó szívvel adok, és tudom, hogy kapok is érte.

Elkoptak a közösségek, elfogyott az összetartás, az összetartozás.

Mi már nem vagyunk emberek... Mi csak munkaerők vagyunk, fogyasztók vagyunk, ügyfelek vagyunk, vagy csak egy kis fekete szám a statisztikában.

Szerintem nem lenne jó vége az esetek többségének.

Az emberek ma már nem tudnak együtt élni. Ezt a többgenerációs dologra értem.

Mindenkinek megvan a maga ritmusa, életstílusa, stb...

Míg régebben az emberek úgy nőttek fel, hogy tudták ki milyen.

Ha nekem most haza kéne költöznöm a szüleimhez vagy anyósékhoz, akkor inkább a híd alá mennék.

Én nem bírom a 24 órás cigifüstöt, a bezártságot, a suttogást és még sorolhatnám!

Én szeretek az ágyban reggelizni, sokáig aludni, ha a 13 hónaposom engedi. Nem zavar, ha napközben a játékok szét vannak szórva a lakásban.

Viszont tudom, hogy anyósékat és a szüleimet zavarná, mint sok minden más.

A gyerekvállalás kategóriában is annyi kérdést olvasok, ahol az együttélés 2-3 generáció között katasztrófa és sorozatos problémák megoldását keresik.

Ez már nem az a világ, ami volt .. és már nem is lesz!

Folyamatosan fejlődik minden, az igények is.

"Folyamatosan fejlődik minden, az igények is."

Folyamatosan züllik minden, csak az igények fejlődnek felfelé.És ez lesz a vesztünk, bizony ám.

Mi ezért küzdünk, a párommal, hogy össze tudjunk költözni a szüleimmel.

Régebben úgy éltünk az ország keleti felében egy nagy családi házban, hogy a szüleim, én és a párom, húgom és a vőlegénye, öcsém és a barátnője. Így együtt. És szuper volt.

Mindenki dogozott, könnyen kifizettük a rezsit, senki sem marad egyedül ha beteg lett, beosztottuk a házimunkát mi nők, és a férfiak is a kinti munkákat.

Valaki mindig volt otthon, hogy fűtsön és a jószágokat gondozza.

Négy szobás a ház, minden párnak volt egy külön szobája.

Aztán több nagy cég egyszerre zárt be a térségben, és munka nélkül maradtunk. A szüleim maradtak, mindenki más ment amerre tudott boldogulni.

De visszasírom ezeket az éveket, csodálatos volt a nagy család védelmében élni.

Most csak magunkra számíthatunk és nagyon nehéz.

13.48nak

Van benne valami, amit írtál.

Viszont én nem érzem úgy, hogy züllök, se a férjem.

A családtagjaim sem és a gyerekeink sem.

Csak az tud zülleni, akit nem neveltek meg, főleg nem életre!

Lehet én lakom túl jó helyen és nekem vannak csak ilyen ismerőseim, de itt mindenki megadja a másiknak a tiszteletet - független a kortól -, mindenki meg van nevelve.