Csak én vagyok így ezzel? Ha látom, hogy szeretetet kapok, elmenekülök.

Úgy tudom elképzelni, hogy pl. gyerekkorodban a szüleid nem fejezték ki feléd a szeretetüket gyakorlatban.

Nem mondták el többször, hogy : szeretlek, nem öleltek meg-így kialakulhatott valamiféle sérültség, de tudatosan változtathatsz ezen. Először mindig az okot kell megkeresni.

Ami most zajlik, az valaminek az okozata.

Ha nem tudtam segíteni, javaslom, fordulj pszichológushoz, ők segítenek feltárni a múltadat szakemberként és megoldásban is.

Lehet, hogy egyszerűen magányos típus vagy.

Ha túl sokat vagyok a barátnőimmel, utána szükségem van egy kis időre, (mondjuk 1-2 nap, 1 hét)amit egyedül töltök. Vagy, amikor régebben a szüleimmel mentem nyaralni, egyszerűen már megőrültem két nap után, hogy mindenhova együtt kell menni, együtt csinálni, stb.

A párkapcsolatban is ez a helyzet. Korábban, ha egy fiúval már járásról beszéltünk vagy éreztem hogy többet akar, akkor gyorsan lekoptattam. Aztán találkoztam valakivel, aki elsőre megfogott. Persze vele sem volt könnyű a helyzet, a kapcsolatunk harmadik napján gyorsan szakítottam vele, mert megijedtem :D Egy év múlva (mikor még mindig csak rá gondoltam) újra összejöttünk, és tudtam, hogy ezt most nem szúrhatom el. 2 éve együtt vagyunk, nem mondom, hogy sülve-főve együtt, mert még mindig szükségem van rá időnként, hogy magamra csukjam az ajtót, de gyakran találkozunk, és ha már egész nap nem látom, akkor nagyon hiányzik.

Szóval én azt mondom, nem kell tragikusan felfogni a helyzetet, és rágörcsölni, mert ha találkozol azzal, akivel TÉNYLEG jól érzed magad és együtt akarsz lenni, azzal nem lesznek ilyen problémáid. És ne elégedj meg azzal, hogy jól elvagytok, vagy ne azért akarj kapcsolatot, mert mindenki másnak van, hanem várd ki azt a személyt. Vedd lazán!