Anyám nem hagy élni. Már többször megpróbáltam beszélni vele. Mit tehetnék még?

18 éves lány vagyok. Anyám gyakran annyira földhözragadt... egyszerűen nem tud élni.

Múltkor például be akartam ülni a barátaimmal a városba (a várostól 15 km-re lakunk) és egyből rám förmed: KIVEL?! ÉS MIKOR? 9-kor mennék be, mondtam. Erre ő: Jézusom, 9-kor?! Olyankor már hazafelé kéne jönnöd.

Ez annyira gáz, amikor tudom jól, hogy mások éjfélkor indulnak el valahová, s nincs is megszabva meddig maradjanak. Még a tőlem fiatalabbaknál is így van, holott én már nagykorú vagyok. Engem meg meddig enged el? 1-ig!!!

Ráadásul nem is tudom arra fogni, hogy rosszul viselkednék. Éltanuló vagyok ugyanis, kitűnő minden évben. Megfontolt döntéseket hozok mindig, átgondolom mit teszek.

Anyám annak örülne, ha egész életemben itt ülnék. Egyszerűen nem tudok mást mondani, mint hogy tényleg nem tud élni.

Apám múltkor, VASÁRNAP! el akart menni a barátaival egy falunapra (5 km), erre ő: ÚRISTEN, hát ki találja ezeket ki? Mennyire unatkozhat az, aki ilyeneket csinál? Semmi értelme.

Akkor üljünk egész életünkben itthon és ne érezzük jól magunkat, ne csináljunk semmit?

Anyám persze engem mindig elenged a végén. Észérveket sorakoztatok fel neki, amire már nem tud mit mondani. Ezerszer mondtam már neki, hogy ez csak nálunk megy így és már felnőtt vagyok, hagyjon élni.

Jövőhéten szeretnék a barátaimmal lemenni egy tóhoz és már előre félek megkérdezni. És ez van minden egyes alkalommal, amikor megyek valahová. Már ezerszer mondtam le programot emiatt, anélkül, hogy megkérdeztem volna, mert egyszerűen gyomoridegem van már attól is, hogy mit fog legelőször reagálni.

Nem tudom, mit tehetnék. Annyiszor kívántam már azt, hogy bárcsak ne ide születtem volna vagy azt, hogy bár elválnának, én apával maradnék és akkor nem lenne megkötve a kezem... Tudom, ez felelőtlen kijelentés, pláne egy 18 évestől, de tényleg kibírhatatlan.

Úgy érzem, mintha egy kalitkában élnék. Annyira szeretném élvezni az életet, ahogy minden más korombeli, sőt tőlem fiatalabbak!