Mi lesz ebböl? Miért ilyen kilátástalan?

Nem tudtam eldönteni igazából hova kellene írnom, ide esett a választásom.

23 éves vagyok, a szüleim elváltak 10 éve,azóta szinte pokol volt az életem. anyukám depressziós lett, az apám bántott minket föleg lelkileg,el is menekültem érettségi után másik városba tanulni. de annak is vége lett, 3 éve megint itthon vagyok. volt akkoriban egy rossz kapcsolatom,17 évvel volt idösebb,mondhatni apakomplexus. de persze nem lett belöle semmi,nem hagyta ott a családját. szakítottam, de szinte azonnal megismertem a mostani barátomat, minden felhötlen volt,korban hozzám illö,csak egy idö után jöttek a gondok. az anyja nem fogadott el,folyton balhézott,nem járhatok hozzájuk. emiatt sokat vitáztunk,mert velem sem aludt,és nem éreztem azt,hogy mindent megtenne értem. keveset tudtunk együtt lenni,sokat dolgozik,tanul,és otthon is segitenie kell. aztán idöközben anyukám elköltözött messze tölem,ott találta meg a boldogságát. örülök neki,mert sokat szenvedett.de felnevelt,kiiskoláztatott,mindent megtett értem. de az apám le se szar. sosem támogatott sem anyagilag,sem lelkileg,sehogy sem.. most pedig rákos. próbáltam mellette lenni,de csak elzavart,nem kíváncsi rám,engem okol mindenért,szinte azért is,hogy megszülettem. szóval egyedül élek. nem sok barátom van,aki van is,kimentek külföldre... egyedül a párom van, de annyit bánkódom miatta,mert az utóbbi félévben folyton vitáztunk,szakítottunk,összejöttünk...és az a baj,hogy azt látom rajta,nem igazán tudja már mit akar. tart az anyjától,nem beszél vele rólam,mert igazából nem is lehet. a páromnak van egy huga,annak a pasija sem mehet elvileg hozzájuk. nem értem én ezt az egészet. de én már szeretnék megállapodni,mellette boldog vagyok, de mindig van valami,ami bánt...most is elmentek lagziba,és persze álmodnom sem lehet arról,hogy én is mehessek... végig sirtam már a fél napot.

munkám nincs,talán most jön össze egy,de annyira fáj így ez az egész nekem...hogy nincs aki haza vár, nagyon keveset találkozunk,mert alig van ideje,ha van is,akkor is szomorúan telik el,mert szeretjük egymást, de közben meg nem halad ez az egész sehova...egyáltalán mondjuk hogy venne el,ha még csak beszélni sem lehet otthon rólam? vagy mi lesz? ö bizonytalan,mert fél attól,hogy megint veszekedni fogok( ami igaz volt), mindenhol meg kell felelnie,a munkahelyen, az egyetemen, a vizsgákon, a munkahelyi továbbképzésen,otthon,a saját vállakozásában... de azt érzem,hogy nem vagyok az élete része! mert ugye nem mehetek hozzájuk,nem segithetek neki ott,vagy esetleg az anyjának... ha ideje van,akkor ö jön el hozzám,de akkor is rettegek,hogy mikor kell elmennie... nem járunk el már szinte sehová, ha egy picit is kérdöre vonom,akkor már mondja,hogy neki nincs szüksége a vitára,meg akkor erre az egészre...

végig sirtam az éjszakát is,irtam neki sms-t,hogy annyira fáj ez az egész,meg hogy mennek a lagziba,és még csak fel sem hívhatom,nehogy az anyja balhézzon,majd várjam meg míg ö felhív... de eljött reggel,megölelt,hogy nyugodjak meg,majd hívni fog,megmondja hol van a lagzi,menjek oda és kijön... meg hogy együtt vagyunk,majd lesz valahogy.. de én meg azt érzem,hogy telik felettem az idö,szeretnék boldog lenni :( de én nem akarok mást, nem akarom elöröl kezdeni a dolgokat,nem vagyok bulizós,nem akarok több idiótával megismerkedni,volt elég,akik átvágtak... én öt szeretem,és érzem,hogy ö is,de mi lesz így? elköltözni nem akar,miböl...

sokszor úgy gondolom el kéne mennem valahova,mindegy csak messze innen,de nem bírnám ki nélküle...meg most már külföldön sem jobb a helyzet.

rossz,hogy nincs családom szinte,nincs igazán kihez mennem,csak telnek a napok,de egyre jobban fájnak. a párom intézi a dolgait,én meg haszontalannak érzem magam..

megöl a magány, a tanácstalanság.. és sosem tud válaszolni arra,hogy akkor mit szeretne..annyit mond,hogy neki is fáj,de nem tudja mi legyen.

mit tegyek? megfulladok már...

megköszönném,ha valaki válaszolna.