Mennyi a normális mértékű kapcsolat (időben és tartalomban) szülő és "gyerek" között a "gyerek" házasságkötése után? Minél többen írjatok!

Nálunk már van baba is, szóval már nagyszülők is a szülők :) Mi anyósomékkal hetente egyszer beszélünk, és kb 3 hetente találkozunk max 2 órát.

Az én szüleim elváltak. Apukámmal hetente 2-3 alkalommal beszélünk 5-10 percet, kb hetente egyszer feljön negyed órára. A barátnője kb havonta egyszer jön át max 1 órára.

Anyukám a szomszéd utcában lakik, most külföldön lakik, hetente 3-4 alkalommal skype-olunk. Amíg itthon volt, majdnem minden nap beszéltünk, és kb hetente kétszer találkoztunk 1-2 órát.

Nálam ez a normális.

Amikor megszületett a babánk, jöttek volna többször is, de nem engedtük a férjemmel. Nekünk ennyi bőven elég.

Erre gondoltál nem?

Nem értem ezt a kérdést miért kell ennyiszer feltenni?

Szerintem annyi jó ami mindenkinek jó.

Nekem pl havi 1-2 látogatás bőven elég.Ők is eljönnek 1-2x meg mi is ha időnk engedi.Ha nem akkor ritkábban.

Egy fiatal pár életébe pedig nem kell belelátni a szülőknek,csak amennyire Ők azt akarják.

Nem kell a szülőknek tolakodni,éljék a saját életüket és hagyják ezt a fiataloknak is.

Tudomásul kell vennünk nekünk fiús anyukának(mert ugye mindig innét van probléma),hogy felnőtt a fiunk(aki egyébként nem a tulajdonunk,ahogy egyik gyerekünk sem az)és saját élete van.Nem egészséges egymás életébe bele mászni,meg kell tartani az egészséges távolságot.

Harmadik vagyok: Szerintem ez mindig az adott családtól függ. Van, aki felnőttkorában is napi szinten igényli a szülei társaságát. Ilyen pl. a kedves anyósom, aki az esküvője után azért nem költözött el apósommal otthonról, mert nem viselte el a gondolatot, hogy ne találkozhasson minden nap az anyukájával... Most 50 éves, és még mindig a 74 éves anyukájánál él, soha egy napot nem éltek külön. Na, ez már kóros szerintem.

Aztán vagyok én, aki alig vártam, hogy elszabaduljak otthonról. Amikor egyetemre mentem, megpattantam otthonról, azóta én is férjhez mentem, és havonta egyszer látogatjuk meg anyámat egy hétvégére, valamint kb. kéthetente beszélünk telefonon negyed órát. Én nem igénylek több kapcsolatot, mert nem hiszek abban, hogy csak a beszélgetés kedvéért mindenféle hülyeségről kellene csevegni, miközben nincs mondanivalónk egymásnak. Havonta egyszer kibeszéljük magunkat, megvitatjuk világ dolgait, és mindenki elégedett. Nekünk ez így jó.

Aztán van olyan szülő, aki állandóan a gyereke nyakára jár. Megint anyósomat tudom például hozni, aki a mai napig nem hiszi el, hogy a kisfia felnőtt, és tud gondoskodni magáról, illetve hogy én is jó háziasszony vagyok (nála klasszisokkal jobb, és ezt minden álszerénység nélkül mondhatom, miután őt ugye még mindig mindenben kiszolgálja a saját édesanyja). De beszélhetnék a saját nagyanyámról, anyám anyjáról is, aki egy időben naponta kétszer járt hozzánk takarítani, illetve engem "nevelni", mert szerinte anyám csapnivaló háziasszony, és pocsék anya (pusztán mert anyám nem gondolta, hogy a gyereket állandóan verni kell, különben "elkanászodik") volt. Aztán egy idő után anyámnak elege lett, és kerek perec megmondta nagyanyámnak, hogy van neki saját háza, lesz szíves otthon kiélni a takarítási mániáját, a saját gyerekét pedig úgy neveli, ahogy neki tetszik.

Szóval összességében azt tudom mondani, hogy mindig az adott család szokásai döntik el, mennyire lesz összetartó a család. A távolság is nagyon fontos.

Az én alapelvem az, hogy próbáljunk meg nem egymás agyára menni! Érzékelni kell a finom jeleket, amivel a másik kommunikálja nekünk, hogy hol a határ.