Szerintetek kinek van igaza? Nagyimamámmal nagyon összevesztem, kijelentette, hogy utál, pedig csak jót akartam.

Azt kell mondjam ez az idős korral jár, pláne ha világ életében falun élt, ott talán mégjobban kiélesednek a helyzetek! Az én nagymamám is ilyen. Egyetlen sztoriját szeretem, amikor a világháborúról mesél, hogy milyen borzalmakkal járt. A többi rosszindulatú megjegyzés a falubeliekre, vagy rokonokra, ki kivel kavar, kihez fog hozzámenni, ki miben halt meg és mikor stb. (egy név sem ismerős, mivel nem a szomszédban lakik) Aztán ha ez lejárt, akkor hogy unokatesóm már lassan 30 éves és még nem volt egy normális barátja sem, rajta van, hogy majd ő szerez neki... :D Ezután, 17 éves korom óta azt hallgatom én mikor megyek férjhez, van-e barátom, ha van, akkor kioktatás, hogy becsüljem meg, ha nincs akkor valamit rosszul csinálok és ha így folytatom én is egyedül fogok meghalni, mint unokatesóm, aki még csak 28, de már elvan kapálva a magánélete részükről... :) Ja, meg a kedvencem. Megcsalt a párom és én elhagytam, mire nagyim: "biztos sz*rul csináltál valamit". Hát mondom köszi, pont erre volt szükségem. :D

Aztán a nem akarok panaszkodni, de... kezdetű mondatok, hogy mennyire fáj itt ott és már felkelni nem bír egyedül, persze hiába mondjuk hogy kórház, nem! Ő már öreg, a halált várja, nem megy kórházba, addig él amíg a jó isten engedi... Mit ne mondjak baromi jó ezt hallgatni, de ez van. Beletörődtünk, hogy nem egy kisgyerek, akit erőszakkal el lehet rángatni orvoshoz, vagy akinek meg lehet változtatni a gondolkozás módját. Kezd nagyon leépülni szegény és egyelőre örülök, hogy még tud sztorizgatni, én végighallgatom, persze nálam is az okos bólogatás a nyerő többnyire, mert minden sztorit ezerszer hallok, de nem akarom elrondítani azt a kevés időt, amit még együtt tölthetünk. Ő határtalanul boldog, hogy van aki végighallgatja végre, én meg örülök, hogy még köztünk van, nem bántom.

Az öregekkel megértőnek és türelmesnek kell lenni, hiszen többnyire nem azért beszélnek ilyenekről, mert jókedvük ezt diktálja, hanem mert pl érzi, hogy közel a halál és a félelmeit talán így próbálja kiadni magából... Ezer oka lehet, a lényeg, hogy ahogy anno ők is végighallgatták minden idióta sztorinkat, amikor kicsik voltunk, akkor is ha ezerszer meséltük el, úgy szerintem illik ezt viszonozni és most nekünk támogatni őket! Tetszik nem tetszik, tisztelet kérdése az egész szerintem.

A nagymamád majd megnyugszik, az enyém is szokott dobálózni nagy szavakkal, de már fél nappal később visszaszívja még ha nem is mondja ki, tudatja, hogy azért baromira nem esne jól neki, ha nem lennénk többé mellette!

Kedves kérdező!

Én teljesen megértelek. Én együtt életm a nagymamámmal az esküvő után öt és fél évig. Oda született a lányunk, de pont ezért be kellett költöznünk a városba, mert nem tudtam volna dolgozni járni, meg a gyerkőcöt oviba vinni.

Nagyon sok mindenben nem értettünk egyett, mindig csak arról beszélt, hogy neki már nem érdemes élni. Főleg mikor elköltöztünk onnan. Minden hétvégén ott voltunk, minden nap felhívtam, apu is mindennap ment hozzá, tehát nem hanyagoltuk el, mégis egy telefonbeszélgetés alkalmavála a fejemhez vágta, hogyha számítana nekünk valamit, akkor nem költözünk el. Ez nagyon rosszul esett, mert tudja ő is, hogy akkor fel kellett volna adnom a munkahelyemet és utána nagyon nehezen találtam volna munkát.

Nagyon haragudtam rá, és a sors fintora, hogy rá egy hétre, akpott egy agyi embóliát és után egy hét múlva meghalt. Nagyon váratlanul jött.

Így csak annyit tudok mondani, hogy addig örülj, amí hallgathatod, mert nekem már nincs nagymamám, pedig nagyon szeretném még hallani a hangját, akár panaszkodik, akár nem, de már nem lehet.

Egyébként pedig a többieknek igaza van, ők idősek, ilyenkor már olyanok, mint a gyerekek. Gondolj bele, ha egy kicsinek azt mondod, hogy amit ő mond, az nem úgy van, akkor ő is azt mondja, hogy nem szeretlek.

Egyébként, valószínű, hogy amikor legközelebb mész, akkor már nem is fog emlékezni arra, hogy Te mit mondtál neki.

Nézd... Azért egy fiatal életerős embernek/gyereknek teljesen más egy ilyen betegséget elviselni mint egy idős embernek, aki már nem úgy mozog, nem úgy érez, megélt egyet smást. Míg egy gyerekkel el lehet hitetni hogy igen is megfog gyógyulni, addig egy idős embernek már könnyebb azt mondania, hogy már úgy is mindegy! És akkor arról nem is beszélek, ha esetleg tipikus időskori betegségekkel küszködik valaki, érrendszeri, keringési, vérnyomás problémákkal, végtagfájdalmakkal, reumával, ízületi fájdalmakkal. Szóval azért egy ilyen idős emberből sokat kivesznek ezek és az, hogy vesztett már el valakit daganatban/rákban, nehezen hiszi el, hogy ő lesz az, aki meggyógyul.

Mellesleg a ráknak és társainak nincs olyan hogy 2 hónap és akkor meg is gyógyult... azt hiszem ilyen 5 év elteltével mondják ki, hogy valaki tünetmentes és 8-10 évvel a betegség után mondhatják azt valakiről hogy gyógyult, addig bármikor visszaeshet!

Szóval ne hibáztasd a nagyidat, hogy így fogja fel a dolgokat, inkább próbáld lelkesíteni, adjatok reményt neki, találjon értelmet arra, hogy küzdjön és élni akarjon! Pláne ne hasonlítsd össze egy fiatal életfelfogással.

Van olyan ismerősöm sajnos, aki 85 éves létére bevágta a fejét. Az egy fiatalnak 3 öltés lett volna, talán kisebb vérömleny. Ő mostmár 5. hete van kórházban és sajnos elképzelhető hogy ott is marad... nem azért mert nem akar élni... azért mert egyszerűen a teste kifogott rajta, elöregedett, sokkal nagyobb sokk bármilyen betegség vagy sérülés neki, mint egy fiatalnak!