Anyai ösztönök ennyire megváltoztatják az embert?

Jó 20 évesen nem tudod elképzelni, na meglepő. Ez úgyis jön magától.

Gondolom ugyanúgy minthogy nem tudtad mit fogsz érezni 20 évesen. Mondjuk a degenerált állatokon kívül is van szerintem némi kivétel, szerintem egy két nő eleve más típus, akikből nem vált ki ilyen érzelmeket az, hogy gyerekük születik.

Egy ismerős anyukája pl., aki cseszteti a fiát és folyamatosan urváza a barátnőjét stb.. Meg az én anyukám se mutatott túl sok szeretett. Leginkább üvöltözött, komolyan néha olyan érzésem van, hogy teljes szívéből gyűlöl, csak elfolytja magában, de érzed mint amikor tudod, hogy a másik még mondani akart valamit.

Bár azért elég zavaros családi háttér meg egyéb volt szóval, egy normális családban szerintem tényleg a kocsi elé ugrana a gyerekéért.

A testemben nővekedett, a véremből lett, a testemből tápláltam. Bármit megtennék a lányomért, ha rosszcsont akkor is ugyanannyira szeretem, mint amikor édesen alszik.

Apa szintúgy.

Amikor ránézek a lányomra, a szvem összeszorul, ha beteg arra gondolok, hogy bárcsak én szenvednék helyette.

Ez így normális, nincs ebben semmi furcsa :)

Életem legjobb tanácsát egy pszichológustól kaptam. Azt mondta, a párom legyen a legelső az életemben. Hiszen az lenne az ideális, ha ő maradna mellettem életem végéig (erről szól a holtomiglan-holtodiglan, nem?), vele fogok megöregedni, ő lesz velem minden nap. Nem a saját szüleim, és nem is a saját gyermekeim. Ők mind különválnak majd tőlem, nekem a párom kell, hogy a legfontosabb legyen.

Ezt egy életre megjegyeztem. Még nem vagyok anya, de mindig azt gondoltam, ha lesz gyerekem, halálosan "szerelemes" leszek a kisbabámba, imádni fogom majd, ő lesz a legeslegfontosabb. De most már tudom, hogy nem szabad így elragadtatni magad - ilyenek miatt (is) lesznek a válások, amikor anyuka csak a babára gondol, apa meg hanyagolva van.

Persze imádni fogom a gyerekemet is :), de a párom a legelső, és ha babás leszek, nagyon fogok ügyelni arra, hogy a páromat ne hanyagoljam el.