Volt olyan személy az életetekben, akivel legjobb barátok/barátnők, elválaszthatatlanok voltatok, ma már viszont azt se tudod mi van vele?

igen...én is így vagyok. Sosem gondoltam volna. Egyszer elárult én meg nem tudtam megocsájtani neki. Ma sem tudtam....nem tudom mi van vele, nem tudom mit csinal. ma nem is bánom, nincs szükségem ilyen barátokra.

Nekem is volt. 25 évesek vagyunk, lányok, én fiatalon megházasodtam, mert megtaláltam a párom, de nem változtam semmit. Azután is ugyanolyan maradtam és bármiről lehetett velem beszélgetni, hogy megszültem az első babámat. Másik városban élünk már, máshova is jártunk egyetemre, akkor kezdtünk szétválni, de akkor még csak a távolság volt fizikailag gond, azt pedig megoldottuk, sokat találkoztunk. De a baba miatt nem tudok már utazgatni hozzá, neki itt a családja is, tehát azért két-három hetente hazajön, de meg se csörget. Pedig bármikor mennék vele találkozni, akár odamennék elé mikor leszáll a buszról, beülni meginni egy kávét, vagy valami...mikor a második babám is meglett, a kórházba se jött be meglátogatni. Később kb 10 hetes volt a pici, mikor eljött megnézni, és a nagyfiam is megköszönteni (ő a keresztanyja...) aztán egy évig felénk se nézett. Egyszer télen megbeszéltük, hogy találkozunk, nagyon készültem, akartam közös fényképet is vele, előtte sok levelet írtam neki, résletesen beszámolva, mi újság velünk, ő válaszolt, de pár mondatban. A találkozót lemondta. Osztálytársak voltunk, osztálytalálkozóra sem jött el. A pici fiam szülinapjára sem. Elvileg barátok vagyunk, de én már nem érzem ezt annak...

Volt ilyen ember. Szerintem sok oka van, hogy miért váltunk szét, de amúgy egy apróság miatt szakadt meg a kapcsolatunk. Brutálisan kifordult magából, ha meglát, elszalad, mint egy öt éves kislány. Világéletemben ismertem őt, kb 10 évig voltunk legjobb barátnők. 25/nő

Volt, de visszanézve, ez inkább iskolai "örök barátság" lehetett. Az egyetem szétválasztott, azóta csak az osztálytalálkozón beszéltünk. Én párszor kerestem, ő néha írt... Majd semmi.

igen. volt. egy időben azt gondoltam, 80 évesen is barátnők leszünk. éveken át heti többször is találkoztunk, aztán egyre ritkábban keresett, néha egyáltalán nem is válaszolt az smseimre, ha hívtam, azt mondta másnap visszahív, majd újfent én kerestem vmi miatt három hét után. sokszor hónapokig nem találkoztunk, aztán elmesélte, milyen bulikat szervezett és szabadkozott, meg indokokat talált, h engem miért nem hívott el (mondjuk nem is zavart, addigra már nekem is volt más baráti társaságom, nyilván nem ülttem otthon egyedül hónapszám, várva, h hívjon - ő érezte úgy, h szabadkoznia kell). sokat dolgozik és megkért, h ne én keressem, mert kevés az ideje, ha lesz, majd ő hív. így félévente egyzser összefutottunk, miközben elmesélte, h a mási barátnőjével egy hete nem találkozott, és most gondolt utána, h ilyen még sosem fordult elő. szuper :) egy szó mint száz ezek összességében betették nálam a kaput. azóta én nem tartom a kapcsolatot. egyszer megkeresett, de nem volt kedvem találkozni és elmesélni, mi minden történt velem az alatt a kerek egy év alatt, amíg sz@rt a fejemre és még egy telefont sem eresztett meg

Igen. Én fiú vagyok, ő lány. Neki pasija van, új barátnői... együtt nőttünk fel, jobban ismertük a másikat mint magunkat. De én nemértem, akkor miért ismertük meg, és miért lettünk igaz barátok, ha ma már szinte idegenek vagyunk egymásnak?