Elegem van a szüleimből, mert nem ismernek, fogalmuk sincs, ki vagyok és mit kéne tenniük. Miért nem tanítják az embereket szülőségre?
Megadnak nekem mindent, amire anyagilag, fizikailag szükségem van, de egyáltalán nem ismernek. Fogalmuk sincs, hogy én itt vadidegenekkel ismerkedem és más idősebb emberektől vagyok kénytelen tanácsokat kérni az élettel kapcsolatban, fogalmuk sincs, milyen harag tombol bennem, hogy mennyire nem fogad el senki, mennyire elegem van és minden nap az öngyilkosságon jár az eszem. Apámmal képtelenség mélyen elbeszélgetni és amióta az eszemet tudom, jobban érdekelte az üzlet meg az oda tartozó idegen emberek, mint a fia. Mivel vele nem tudok beszélgetni, egy hozzá hasonló korú felnőtt férfival beszélgetek, akit régóta ismerek és akiben bízom, és aki mindig azt mondja, hogy hihetetlenül fejlett vagyok, mert olyan igazságokat tudok neki megfogalmazni, amikre mások 60 éves korukban jönnek rá és hogy nagyon ritka az ilyen stabil értékrendű, gondolkodásmódú fiatal. Vele el tudok beszélgetni arról, hogy pontosan mit várnak el a lányok egy fiútól, és ő pontosan látja, mi a sikertelenségem oka. Néha azt kívánom, bár inkább ő lenne az apám.
Anyukám nagyon szeret, de túl sokat aggódik, és szerintem egy kicsit túl sokáig tartott magához közel, azért lettem ilyen túlérzékeny. Sokszor ők ketten is nehezen jönnek ki az apámmal. Anyukám látja rajtam, hogy valami régóta nem stimmel, de nem tud rájönni, hogy mi a bajom.
Hiányolom az emberismeretüket. Állandóan a fejemre olvassák, hogy úgy viselkedek, mint egy pokróc, meg milyen bunkó vagyok (ezt apukám mondja, aki sokszor ugyanilyen), ahelyett, hogy elgondolkoznának rajta, hogy miért lettem ilyen és hol van az ő szerepük ebben az egészben. Nem emlékszem, hogy valaha is leültettek volna, hogy tanácsot adjanak az életről, a saját, ifjúkorban elkövetett hibáikról, arról, hogy az alapján, ahogyan ismernek, nekem milyen lányt kellene keresnem, mit kéne csinálnom, hogy kijöjjek a gödörből. Tudom én, hogy "néma gyereknek anyja se érti a szavát", de ők is voltak fiatalok, elvileg egy fél élettel idősebbek nálam, kéne érteniük annyira a gyerekükhöz, hogy rájöjjenek, mi van velem, esetleg még tisztábban is lássák, mint én. Vagy esetleg még utána is járjanak egy kicsit, hogy vajon mit csinálok, milyen a baráti köröm, belegondoljanak abba, hogy vajon mit érzek, ami miatt szeretnivaló gyerekből egy idegbeteg állatá váltam. De ők úgy vannak vele, hogy megvan mindenem, innentől kezdve másra nincs is szükségem. Ha ezt felvetem nekik, mindig az a válasz, hogy menjek én oda, ha problémám van. Persze, és akkor ezzel ki lesz váltva minden gyerek-szülő beszélgetés, mi? Nálam ez hovatovább olyan, mintha az állatorvos a beteg állatól azt várná, hogy kezdjen el beszélni, mondja el, mi baja. Ha tudom, hogy apámmal nem lehet beszélni, mi alapján várja el, hogy odamenjek hozzá? ABszurdnak tűnik az ötlet, hiszen úgy nőttem fel, hogy sose ültetett le maga mellé, hogy na fiam, akkor most beszélgessünk. Vagy "látom, hogy valami nincs rendben, mondd el én meg megpróbálok segíteni". Megkérdezi hazafele jövet, hogy "mi a helyzet", "mi volt ma a suliban" és kész. És akkor ezt hozta fel védekezésként, mikor elmondtam neki, hogy ez nekem így nem jó, hogy ő ezt mindig megkérdezi tőlem. Persze. Mondjam el neki, hogy mi van a suliban, mikor azt se tudja, melyik osztályba járok, nem ismer csak ötöt az osztálytársaim közül és amúg is látom, hogy komolytalan és tök máshol jár az agya. Anyukámnak, mikor ezeket feltártam, ő legalább megértette és láttam rajta, hogy tényleg érti és átérzi, amit mondok neki. De az a baj, hogy szerintem benne sincs meg az a képesség, hogy segítséget nyújthasson.
Elnézést, ha kicsit sötét színben és mérges kiskamaszként tüntetem fel a szüleimet. Tisztelem, amit az életben elértek, rengeteg embernek segítenek és azt külön tisztelem, hogy ebben a világban ilyen hűségesek egymáshoz.
De azzal már a f*szom tele van, hogy nincs egy rokonom sem, akivel napi szinten beszélhetnék és mellettem állna, lelki útmutatást adna. Túl sokat várok a szüleimtől? Nagyon különleges elvárás az, hogy a gyerekük lelki fejlődésére is figyeljenek, ne csak alátegyenek mindent? Nekem kell olyan, számomra idegen felnőttek után járnom, akik felfigyelnek rám, tudnak értékelni. Ugyanis azt már gyerekkoromban is hallottam mindenkitől, hogy milyen értékes vagyok, milyen fejlett vagyok és milyen sokra fogom vinni. A jelenlegi osztályom egyik legjobb tanulója voltam, ajánlatot kaptam egy neves külföldi egyetemre, mindig nyertem a tanulmányi versenyeket, de ÉLNI, társaságban helytállni, magánéleti gondokat kezelni soha senki nem tanított meg. Ironikus módon nem is vonz túlzottan a számomra a szüleim által lehetőve tett egyetem, mert biztos vagyok benne, hogy ott is tök egyedül fogok maradni.
válasza:hogy te milyen k.urva tökéletsnek hiszed magad!!
szálj már le a földre ha nem tetszik csináld utánuk és ne kritizálj. vagy húzz el otthonról.
bezzeg a szupi ház meleg kaja ruha az tetszik mi??
hisztizni van energiád?
válasza:Szia, én csak annyit kérdeznék tőled, hogy te eddig hol tanultál szülőnek lenni? Gyanítom, sehol.
Nemrég beszélgettem apukámmal erről (34 vagyok), és ő azt mondta, hogy egy szülő sem tökéletes, nem mindig azt teszik, ami helyes lenne, vagy amit a gyerek elvárna, ők is csak emberek, és mint téged is, a pillanatnyi érzéseik befolyásolnak, illetve a szeretetük a családjuk iránt.
A megoldás amúgy anyukádnál lesz, add meg neki a sanszot, üljetek le beszélgetni. De arra is készülj fel, hogy a szüleid mindenre nem fognak neked egy instant megoldást javasolni. Kezdd el élni az életedet, úgy igazán, a kudarcokkal együtt.
válasza:Ha egyszer eljönne a kánaán és Édesapád elkezdene Veled beszélgetni a fiatalkori érzéseiről, baklövéseiről, Te éreznéd a legfurcsábban magadat. 15, 19 és 20 éves fiaim vannak, de az ilyen „milyen is a felnőtt férfi” kérdéseket nem az édesapjukkal óhajtják megbeszélni. A szülő dolga biztosítani a fészek melegét, szeretgetni a gyermeket amíg nagyjából fel nem nő, de utána ki kell lökdösni a nagyvilágba, mert ez az élet rendje. A két nagyobb nálunk is kollégista: moshat, főzhet, napirendet szervezhet magának. Persze ha kér, kap segítséget, de már félig felnőttek és ezt tiszteletben kell tartanunk. Ami a lelki, -élet nagy kérdései- dolgokat illeti, azokat felcsipegetik a nagybácsitól, nagypapától, edzőtől, ifjúsági vezetőtől, lelkésztől, kedvenc férfi tanártól,idősebb vagy korukbeli, de az élet egy –egy területén náluk érettebb baráttól. Mindenkitől lehet tanulni valamit, és ha mi szülők hibáztunk, mert mindenki hibázik, és észre veszitek, mert már elég érettek vagytok hozzá, akkor abból az a tanulni való, hogy 1. nincs hibátlan ember, 2. ha egy hibát elég nagynak tartok ahhoz, hogy magam meg ne ismételjem, akkor fejlesszem ki magamban a képességet ennek az elkerülésére.
Sok sikert a felnőtt életedben! Most kezdődik, hajrá! :)
válasza:Én nem gondolom hogy minden második kamasz ilyen, sőt... Csak olyanoknál látok ilyet akiknek egyáltalán semmi sejtelmük nincs róla mi teszi az embert boldoggá, az új autónak jobban örülnek mint egy közös kirándulásnak a családdal. Valószínűleg ők ez a "másnak akarok megfelelni, nem a saját boldogságomat keresem" kategória lehet. Megváltoztatni őket nem fogod tudni, meg kell próbálni elfogadni őket olyannak, amilyenek. Az hogy te fejlettebb vagy érzelmi intelligenciában és igényled a szeretetet, közös családi őszinte beszélgetésekre vágysz az teljesen normális. Sajnos manapság a szegényebb rétegek élnek csak normális szociális életet, a pénzcsinálás elöli az emberek lelkét. Szerintem keress olyan közösségeket akik tűlnőttek már ezen a szinten hogy mások véleményétől függ a boldogságuk. Hallgass sok Fankadelit, (ördög hozott, lélekjelenlét, ne a jobbikos sz...t, vannak amolyan "útmutató" zenéi is), olvass Müller Pétert, Oshot. Ezek nagyon jó tippeket adnak hogyan érdemes teljes életet élni. A legtöbb ember csak 30-40 éves korára ér ide, - ezért nem értik itt se sokan mi a problémád. Az eszük megvan, azt mondja nekik ha megvan mindened akkor mit akarsz még, miért hisztizel? De belőlük is hiányzik a harmónia, az egész, önmagával harmóniában élő embernek szív (lélek, érzelmi intelligencia, EQ ki hogy hívja) is kell a teljes élethez. Ha egyenlő arányban használja valaki a szívét és az eszét akkor lesz önmagával harmóniában, akkor kel fel úgy reggel hogy arra gondol milyen jó hogy élhetek még egy napot mert ez is ugyanolyan szuper lesz mint a tegnapi. Ha csak ész van az kevés, mindig a gondok, problémák lesznak az elsők.
Gondolom mamád valószínűleg ilyen "elfogadó" típus, papádat nem is bírná ki más típusú ember. Ő csak elkerülni fogja a konfliktusokat, megoldani nem fog tudni segíteni. Papád soha nem is fogja megérteni egyáltalán mi a problémád, ő teljesen abban a hitben van hogy ő a világ legjobb apukája. Ami az életben fontos dolgok, azok az ő számára értéktelenek sajnos, ez már nem nagyon fog megváltozni. De a te életed egyre kevésbé függ tőlük. Minden lehetőséged megvan egy boldog életre, - már azt is tudod hogyan NEM szabad. Semmi gondod nem lesz szerintem a beilleszkedéssel, jóérzésű szeretetre vágyó fiatal vagy aki nagyon okos is, - ami hiányzik az életedből az majd egy jó párkacsolattal, igaz barátokkal kipótlódik.
Kb. hozzád hasonlóan érzek :( az az aranyos, életvidám lány aki voltam, egy idegbeteg öngyilkosjelöltté vált. És joggal okolhatóak a szülők... de aki kívülálló, és más környezetben nőtt fel, más életszemléletet kapott a szüleitől, az ne próbálkozzon, mert úgysem fogja megérteni.
Dühös vagyok az egész világra, utálom, hogy nem tudok felnézni a szüleimre, hogy én nem mondhatom el azt, amit a többi barátnőim: "büszke vagyok a szüleimre"
Anyám aki elvileg tanult pszichológiát, fogalma sincs a gyermeknevelésről... nem tanított meg önállóságra, ami miatt rengeteg problémám van az élettel. Szeretethiányban nőttem fel, mindig nővérem volt az egyetlen, mára úgy érzem senki sem szeret, nem tudok másokat közel engedni magamhoz. Nehezemre esik a beilleszkedés még 21 évesen is, mert miattuk úgy érzem, sohasem leszek elég jó. Kikészültem idegileg, és senki sem ért meg, mert valójában senkit nem érdekel.
Teljesen megértem a helyzetedet... Egyes embereknél a "szülő", mint fogalom, csak a tényt mutatja: szült gyereket. De fogalmuk sincs a világról, az emberekről, a saját gyerekükről...
L/21
válasza:Nálunk is hasonló volt a helyzet. A szüleim nem foglalkoztak velem. Mindig irigyeltem azt általánosban, akiért bementek munka után, és anya/apa első kérdése az volt, hogy mi történt a suliban. Én már nagycsoportosként egyedül jártam haza az óvodából, pedig nem a szomszédban volt. Iskolába is csak egyszer vittek el, akkor is busszal, és csak azért, hogy tudjam, milyen, hogy kell jelezni, hol kell leszállni... És magányomban sírtam esténként, hogy én senkit se érdeklek, engem még a szüleim se szeretnek. Mert mindig minden fontosabb volt nálam. A szülőire nem mentek el, a ballagásomra nem mentek el, és még sorolhatnám.
Egy gyerek nem tudja, hogy kell beszélgetést kezdeményezni, hisz sose látott még olyat. Könnyű azt mondani, hogy "ülj le velük beszélgetni", de nem olyan egyszerű, ha a kérdező még sose csinált ilyet, ráadásul nem is figyelnek rá és úgy érzi, hogy magasról tesznek az érzéseire.
Nekem hatalmas igényem lett volna arra, hogy beszélgessek a szüleimmel. De ők mindig fáradtak voltak, vagy lepisszegtek, mert a híradó érdekesebb volt, mint a mondandóm. Innentől kezdve én is inkább bementem a szobámba és nem foglalkoztam velük. Persze ekkor én voltam a bunkó. Próbáltak velem beszélgetni, de akkor már nem voltak hitelesek a számomra, mert úgy éreztem, hogy muszájból kérdezik meg, mi van velem, illetve később már cseszegetésének éreztem, mikor egyetemista voltam. Azt se tudták, milyen szakra járok, minek érdekelné őket, hogy hány vizsgám lesz? És ez az egész életemre kihatott.
Meg kellett tanulnom azt, hogy milyen valakivel együtt élni, és nem egymás mellett élni. Hogy beszélgetni kell, együtt működni, segíteni egymásnak. Nálunk ilyen nem volt. Nem ettünk együtt, nem tanultunk együtt, nem kirándultunk együtt. Csak úgy voltunk.
Természetesen az én szüleimnek sincs önkritikája, és mindent, amit elértem, úgy érzik (és hangoztatják), hogy egyedül csak nekik köszönhetek. Közben meg egy fittyfenét. Sem lelkileg, sem anyagilag nem támogattak soha, de a sikereimmel meg dicsekednek fűnek-fának, hogy milyen jó gyereket neveltek. Szerintem az, hogy egy gyerek nő, mint a paréj a pusztán, nem nevelés.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!