Álmodtatok, vagy képzeletben elgondoltátok már a családtagjaitok halálát?

Szia!

Tizenéves korom óta csinálom ezt.Sőt azt is elképzeltem,hogy mi lenne ha én halnék meg.Ki mit hogyan csinálna.Volt idő,hogy minden este elalvás előtt erről képzelegtem.Nem azért mert bárkinek a halálát kívánnám,sőt volt mikor annyira belelovaltam magam hogy sírtam.Aztán mikor észrevettem,hogy minden estém ezzel telik,tudatosan elkezdtem elterelni a gondolataimat.

A félelem dolgozik benned.Ha elkalandozol, direkt kezd el másra gondolni,az álmokkal sajnos nem tudsz mit kezdeni.Nem lehet,hogy nem töltesz elég időt a családoddal?Úgy értem,ami neked elég,és ezért félsz,hogy elveszted őket,illetőleg elvesztegeted az időd.

Húszas éveim elején,elkezdtem csak úgy élni a világban,mindig azt csináltam,amihez kedvem volt,ebben az időszakban nem voltak ezek a képzeteim.:)

Most,hogy megszületett a fiam,már többször eszembe jutott,hogy ha meghalnék,ki hogyan hol nevelné fel...de ez teljesen természetes.

A lényeg az,hogy emiatt ne legyen lelkiismeret furdalásod,hiszen csak az elvesztéstől való félelem dolgozik a tudatalattidban.Ha van kedved hozzá meditálj: egy számodra kedves,dal nélküli zenére,kényelmes pozitúrában,ülve vagy fekve,ahogy neked jó.És arról meditálj,hogy milyen boldog,jó kedvű család vagytok,mind együtt egy helyen,egy olyan helyen,ahol jól érzed magad.Próbáld ki,nekem jól esett:)

Sok sikert!

En is igy vagyok :)

Anyummal nem tul jo a kapcsolatom de ha tavolabb vagyunk egymastol, vagy nem talalkozunk hetente legalabb egyszer akkor mindig sirva ebredek mert az almodom, hogy meghalt.Szornyu rossz erzes.

Amikor valtam az ex-tol akkor almodtam azt, hogy megmergezte a lanyom, nagyon rossz volt, igaz azota nem almodtam a lanyomrol ilyen dolgokat es remelem nem is fogok :))

32/L

Nem, képzelegni nem képzelgek, de rossz gondolatai vannak az embernek.

Sokáig nem foglalkoztatott a halál gondolata, idős családtagjaim haltak meg ugyan, de valahogy kamaszként máshogy fogtam fel, meg ugye ott is van az ember tudatában, hogy dédipapa-dédimama már nem soká lesz velünk. Az igazi trauma a hugom halálakor ért (21 évesen, betegségben hunyt el). Azóta valahogy be-beugrik a kép a temetéséről, azokról a történésekről, amik akkor voltak. Elnézem a kisfiam és összeszorul a szivem, ha belegondolok, hogy baja eshet. A minap temetésen voltunk (nem közeli rokon, ismerős bácsi). Fogtam a férjem kezét, a búcsúztatás alatt és arra gondoltam, hogy tényleg, de sokszor megbántjuk egymást, aztán hipp-hopp eltelik az a 40-50 év és akkor ott állunk a másik koporsója mellett. Vagy ő a miénk mellett. És akkor már nem tudjuk azt mondani, hogy ne haragudj, bocsáss meg...

úgy elszorult a torkom, meg a könnyem is kicsordult, szegény párom meg csak nézett rám, nem tudta mi van, hisz a bácsit alig ismertem, egy barátnőm apukája és kegyeletből mentünk el a temetésére.

Ha nagyon elkapnak ezek a gondolatok, próbáld meg pszichológus segítségét kérni, hisz neked sem jó, ha mindig ilyeneken agyalsz.

Esetleg te magad próbáld meg elhessegetni ezeket a gondolatokat, mikor jönnek,tudatosan másfelé terelni a figyelmedet.

Hú, azt hittem, hogy ez csak az én problémám. Gyakran belegondolok én is, hogy mit kezdenék magammal, ha egy számomra fontos valakit elvesztenék.

Bár ezek rossz, szomorú gondolatok, de talán könnyebb volt feldolgoznom így apum halálát.

08:50-es vagyok.

Köszönöm a lepontozást, nem tudtam,hogy a saját tapasztalat megosztása ezzel jár.Akinek nem tetszett a válaszom, bocsánat, hogy élek,ígérem többet senkinek sem segítek.