Van itt köztetek olyan, aki burokban, túl nagy féltésben nőtt fel?

Én is egyke vagyok, ráadásul szüleim elváltak, anyukámmal és a nagyszüleimmel élek. Brutális képmutogatás megy a családban, kiskoromban mindig ilyen hátam mögött utálkozó rokonokkal találkoztam. Pár éve már nem nagyon jön ide senki szerencsére. Ez most kissé off volt, de talán így meg lehet érteni azt, miért szeretek egyedül lenni. Nem volt korombeli társaságom, csak 2 kislány, akikkel még régebben az új sulik miatt szinte megszakadt a kapcsolat. Soha nem voltak barátaim, és nagyon kevés ember van akit őszintén szeretek és elviselek. Pár hónapja újra összejárogatunk ezzel a két csajjal, nagyon jó barátnők lettünk, és most végre úgy érzem, hogy boldog vagyok :) Emellett már közel 3 éve van egy párom, akit nagyon szeretek, és mindenben támogat engem. Szinte tökéletes szerelem, de azért mégsem pótolta a barátok hiányát :)

Amúgy anno engem is rengetegen átvertek, mert óriási szükségem volt arra, hogy szeressenek és megértsenek. Az utóbbi pár évben viszont már senkit nem engedtem közel magamhoz. Aki tényleg a barátom akart lenni így is hozzám férkőzött :)

inkább kisebb koromban voltam túlféltve, tizenévesen keményen feszegettem a határokat, és sikerült is eredményt elérnem.

soha nem voltam magányos típus, mindig voltak társaim, barátaim, akikkel együtt játszottam, de egy idő után elfáradtam tőlük, és kellett az egyedüllét. tehát pl az oviban, suliban elég szociális voltam, de délután már nem viseltem el magam körül senkit, nem mentem sehova. elég volt a délelőtti adag, délután-este pedig kipihentem őket.

egyébként egyke vagyok.

most van párom, együtt élünk, ennél több ember nem is kéne körém. ha nagy kedvem van eljárok bulizni, de azt is inkább úgy hogy én plusz 1 fő. sosem szerettem a nagy társaságot, nincs is konkrét baráti köröm, inkább csak 1-1 barát, akik nem feltétlenül ismerik egymást.

kisebb koromban mindig harcolnom kellett a figyelemért, mert a családom nagyon elfoglalt volt, talán ezért is szeretek kettesben járkálni ide-oda, akár a párommal, akár a barátaimmal, mert így biztosan egymásra figyelünk, és sosem érzem magam mellőzöttnek.

tudom, ez kicsit önzőségnek hangzik, de ha a másik ebben partner, akkor azt nagyon meghálálom.

Én is így nevelkedtem mint ti én is egyke vagyok, szüleim 10 évig próbálkoztak amig összejöttem szóval, még idősek is...Meg a rokonságunk is elég trés..

Na de annak ellenére hogy egyke voltam, sokszor voltam otthon egyedül mert a szüleim dolgoztak, néha csak úgy egyedül, néha nevelőnővel. (nagyon vagány néni volt) :D

És ha egyedül voltam folyton rajzoltam, gondolkodtam, játszottam, összetoltam a foteleket és beültettem a plüssállataimat én meg a vezető voltam, merthogy ez egy busz akart lenni, vagy óriási legóépitményeket terveztem, vagy kocsikkal versenyeztem, mindig olyan jól feltaláltam magam, sosem unatkoztam...Csak nekem az a fura abban amit itt irtok, hogy én mindig is nagyon könnyen barátkoztam az emberekkel, akárhol voltam, mai napig nagyon mély szinte testvéri barátságokat tudok kiépiteni, nagyon közvetlen vagyok. A párkapcsolatra is ez áll..Szóval nem értem, hogy ez nálatok hol romolhatott el, én mindig vágytam testvérre közösségre és ezért baromi jól éreztem magam ha gyerekek között voltam, néha anya bevitt nyáron a munkahelyre, ott sem volt baj a felnőttekkel is nagyon jól megtaláltam a hangot...Szóval ezt a részét nem értem. Mitől lehet, mert szerintem abból hogy valaki egyke, még nem következik hogy szociálisan lúzer legyen, ld. az én példám...