A barátnőm folyton az apján bálványozza. Fiúk, férfiak, jó lesz ez így? Van hasonló tapasztalatotok?

Konkrétan az zavar, hogy elég gyakran, talán pár naponta elkezd egy ilyet, hogy "Apa, annyira csodálatos ember, annyira kiegyensúlyozott, olyan okos, ügyes, bölcs, annyira szereti mindenki, ...", és legutóbb már hozzátette, hogy "Apa a bálvány..., Te is majd biztos ilyen apa leszel..."

Valószínűleg ő ezt a legjobb értelemben szándékozta mondani, de nekem akkor se esett jól. Én egy teljesen más karakter vagyok, mint az apja szerintem. Nem tudnék, de nem is szeretnék olyan lenni, mint az apja, én azt szeretném, ha olyannak fogadna el, amilyen én vagyok. Meg én azt szeretném, ha a saját lábunkon állnánk, és nem kéne folyton a nagy, bölcs apuka szavaira támaszkodni, hiszen már felnőttek vagyunk.

Fejlemény a dologban, hogy majdnem minden hétvégén hazamegy. Múltkor hétvégére az apja egyedül volt otthon, és ahelyett, hogy ketten együtt mentünk volna valahova, ahogy terveztük, elkezdett azon aggódni, hogy mi lesz szegény apjával egyedül, olyan aktív ember, nem szervezzük-e úgy az utunk, hogy ő is tudjon jönni. Ebből az lett, hogy szombaton együtt voltunk, pénteken meg csak hazament végül. De pl. most, a hosszú hétvégére is inkább úgy szervezi a programokat, hogy az apját is hívjuk túrázni, meg hogy hozzájuk menjünk, ahelyett, hogy kettesben legyünk. Persze, hét közben eleget vagyunk kettesben is, de az más, mert akkor munka van, elintéznivalók, igazából nincs olyan nyugalom.

Jó fej az apja, csak valahogy azt érzem, nem akar elszakadni, nem akar egy közös útra lépni, ami csak a miénk.

"Ebből az lett, hogy szombaton együtt voltunk, pénteken meg csak hazament végül."

--> ... voltunk, VASÁRNAPRA meg csak hazament végül.