Anyának és nekem problémáink vannak mit csináljak? Hogy mondjam el neki a fiús dolgot?

Miért nem választod a legegyszerűbb utat? -Anya, én úgy érzem, hogy te nem szeretsz engem? Mi az oka ennek? Hogyan tudnék úgy viselkedni, hogy kedveljél? Az sem baj, ha elsírod magad, mert a könnyek a háborgó lélek jelzései. S ki tudna egy kétségbeesett embert nem komolyan venni?

De ne azonnal állj elő a sráccal! Elég egy lépést tenni csak előre. Fiatal vagy még, én is félteném a lányomat, hogy a pajtáskodás átcsap a fiú kedvtelésébe.

Nem tudom, mennyire vagy okos, érett a barátkozáshoz.

Hú hát így csinálnak gátlásos embert az anyák a gyerekükből... Ismerős a szitu gyerekkoromból... Már egy 4-esen ki volt akadva, a 3-as jegy maga volt a tragédia. Nemrég megtaláltam a padláson az ő gyerekkori ellenőrzőjét, volt tárgy, amiből 2-ese volt csak... Erre azt mondta, hogy jó de ő nem volt olyan okos, mint én. Na jó, már nincs jelentősége. (Felnőttem valahogy, ha szomorúan is, de mégis.) Viszont gyerekként iszonyú kínokat éltem meg nemcsak a jegyek miatt, hanem hogy a véleményemet sose hallotta meg, az icipici kéréseimet ugyanúgy nem. Ha nem is kiabált, de úgy nem voltak számára fontosak a számomra nagy jelentőségű dolgok.

Akkora falak épültek közénk, hogy inkább nem beszéltem neki semmiről. Fiús dolgot én sem mertem neki mondani, sőt még a barátaimat sem hívtam el magunkhoz, mert anyám előtt úgysem tudtam volna velük beszélgetni... A fiús dolgot egy muszáj helyzet miatt nyögtem be neki, amikor együtt mentem a sráccal valahová. Akkor kénytelen voltam elmondani, hogy hova és kivel megyek, mert nem csak 1-2 napról volt szó. Erre azt kaptam, hogy hát mégis mit tettem, amivel megérdemeltem, hogy az a fiú elmegy velem oda... Hát ennyit anyámról. Azóta is minimalizálom vele a kommunikációt, nálunk nincs esély arra, hogy normális kapcsolatom legyen anyámmal, de már nem is lényeges. Gyerekkoromban, amikor leginkább szükségem lett volna rá, akkor nem értett meg, most meg megvagyok nélküle. Sajnos.

Remélem nálatok jobb lesz a helyzet!

Na én a barátaimat is hanyagoltam és a fiúkkal való ismerkedést is, anyám miatt. Kicsit bánom utólag, de legalább kevesebb volt bennem az anyámtól való félelem és kevesebb volt a veszekedés. Emiatt kevés barátom van, azok is inkább már a főiskoláról.

A "jó erős visszabeszélés" az nem segít. De tudom, amikor anyával nem lehet beszélgetni és semmibe vesznek, 10-20 éves kor között nincs más megoldás, mint a visszabeszélés. De ez tényleg semmit nem segít.

Javaslatom ehelyett:

1. Vagy kérd meg anyádat, hogy beszélgessetek őszintén, és mondd el neki, hogy nem vagy annyira gyerek, és neked is vannak gondolataid, elképzeléseid, figyeljen rád... Csak így lehet köztetek jó kapcsolat. De ehhez hatalmas bátorság kell a részedről. Nekem annak idején nem volt. Mindig csak reménykedtem, vártam, hogy egyszer majd beszélgetünk ahelyett, hogy parancsol és kritizál. De hiába vártam. Neki lett volna feladata a kezdeményezés, de nem lépett. Aki bátor gyerek, az esetleg így felébresztheti az anyját, de nem biztos, hogy lesz eredménye.

2. Ha az előbbihez te is gyáva vagy, akkor nincs más, mint tűrni és hallgatni. De ne feleselj, mert azt kipróbáltam, és még rosszabb lesz tőle. Csak az idő segít. Tanulj, és majd ha dolgozni fogsz, akkor mielőbb költözz el. Addig meg mindent el kell tűrni. A barátaid vagy majd a fiúid megértik ezt, ha elmondod nekik és ők okosak/megértőek. Ha nem, akkor ne vedd a szívedre!

Kitartást!