Egy hete meghalt Anyukám és én nem tudok mit csinálni. Mikor lesz jobb?

Részvétem.

A kérdésedre a válasz: sokára. Kb. egy-másfél év, mire a gyász feldolgozódik. Ha nem bírsz vele, ha nagyon fáj, ha más veszteségeid is vannak már (különönsen kora gyerekkoriak), akkor melegen ajánlom, hogy egy pszichológust, vagy egy pszichiátert keress meg, minél előbb. Az utóbbi nem csak gyógyszeres terápiát ismer.

Kovi bácsi: rosszul tudod. Az igaz, hogy csak a pszichiáter írhat fel gyógyszert, mert ő az orvos, a pszichológus nem, de nagyon sokan nem tudják ám, hogy nem csak gyógyszeres terápiák léteznek, hanem sok-sok más is.

Egy gyászfeldolgozás során nemigen adnak más gyógyszert, mint max. enyhe nyugtatót éjszakára, ha végképp nem tud aludni az ember. (Mert előfordulhat olyan mértékű álmatlanság is, ami már nagyon veszélyes a mindennapokban.)

Páromnak 10évesen az anyukája 15 évesen az apukája.

Túlélte. Hál istennek csak elképzelni tudom, hogy min ment keresztül.

De túl élhető. Gyerekei vannak, de a mai napig nem tette túl magát.

Ez rajtad múlik mikor jön el az az idő amikor már nem fáj annyira.

Szerintem fordulj szakemberhez, biztosan sokat segít.

Első körben részvétem, belegondolni sem tudok, mit élhetsz át, én is nagyon nehezen bírnám. A dédimamámmal nagyon szoros volt a kapcsolatom, naponta találtkoztunk, beszéltünk, az öleléseire, puszijaira örökre emlékezni fogok. Ő tanított meg kötni és mindig meglepett egy két apróbb kézimunkás dologgal, ami akkor apróságnak tűnt, de mostmár felbecsülhetetlen értékké váltak a szememben és büszkén mesélem mindenkinek, hogy kitől kaptam. A generációs különbségek ellenére, tényleg nagyon jól kijöttünk, talán jobban mint a nagyimmal. Egyik napról a másikra épült le és halt meg szinte, nagyon váratlanul. Az első két napom azzal telt, hogy csípjen már meg valaki. Nem hittem el, nem tudtam sírni, sem enni, sem másra gondolni, sem beszélni, egyszerűen ültem, bambultam magam elé és magyaráztam magamnak, hogy vége, elment. Utána kezdtem felfogni, sírdogálni, de még mindig inkább a döbbenet volt az első. Úgy igazán a temetésén esett le, hogy ez nem álom. Ott törtek fel bennem olyan szinten az érzések, hogy két oldalról támogattak, hogy megmaradjanak a lábamon. Azóta eltelt 4 év, de még most is potyognak a könnyem, ha róla mesélek, pedig ő "csak" a világ legjobb dédije volt. Anyu pedig a világ legjobb anyuja, szóval teljesen átérzem a helyzetet, bár kicsit más ágról.

Én úgy gondolom, hogy 1-2 hétig még hagyd "ülepedni" a dolgot és ha akkor úgy fogod érezni, hogy jó lenne valakivel beszélgetni, akkor kérd szakember segítségét.

A másik lehetőség, hogy már csak akkor fordulsz szakemberhez, ha végképp úgy érzed, hogy ezt a terhet nem tudod elviselni és megfordulnak hülye gondolatok a fejedben.

Teljesen természetes, hogy most ezt érzed és az is jó, hogy tudod, hogy neked tovább kell élned. Viszont az is fontos, hogy tudj segítséget kérni, ha nagy a baj és tudj "kiabálni", bármilyen úton módon megértetni valakivel, hogy nem bírod tovább egyedül. Ergo a teljes magadba fordulás helyett, tudj kapálózni és figyelmeztetni valakit, hogy nem tudod hogyan tovább.