Én reagálom ezt túl, vagy jogos a kiborulásom?

14 éves lány vagyok, az anyámmal, és az igazán "kedves" vőlegényével élek együtt. 3 éve vannak együtt. Mindig rohadt bunkó volt hozzám, igaz, sok mindent megvett nekem, de sok pénze is van, és inkább mindig az anyám kérésére vette meg a dolgokat, és azután szemrehányóan tett megjegyzéseket, hogy ki van nyalva a pics.m (szó szerint ilyeneket mondott), meg hogy egy kis k.rva vagyok, mit szólok bele az életébe. Ma is az volt, hogy az állatorvoshoz kellett volna vinni a kutyát, mert a szemét nem tudja kinyitni, és be is volt nagyon dagadva, és gennyedzett, plusz a füle is már egy jó ideje lefelé állt, és kattogott. Mondtam nekik már úgy 3 hete, hogy el kéne vinni az állatorvoshoz, mert ki tudja mi lesz a szövődménye(azért én nem tudtam volna segíteni nekik, hisz hihetetlenül hisztis, erős, makacs kutyáról van szó, akit 3 felnőtt is alig tud lefogni, ha meglátja az állatorvosi rendelőt...), erre elkezdi nekem mondani, hogy semmi közöm hozzá, meg hogyha ekkora a pofám, és tudok okoskodni, akkor ott a póráz, meg a nyakörv, és vigyem el. Erre már nem mondtam semmit inkább, de mindig folytatja ilyenkor a tipikus "ki van nyalva a pics.m" stb típusú hozzászólásokkal. Nem értem a matekot, rögtön egy hülye idióta vagyok. Anyám nem szokott szólni neki, mert szerinte neki van igaza. Az anyumat is lek.rvázza, a kutyákkal úgy beszél, hogy kis g.cik, meg nekem is szokta ezt mondogatni, a súlyommal is szokott "viccelődni", holott már megmondtam neki, hogy nem szeretem, ha azzal viccelődnek. (163 cm-hez vagyok 50 kg) Miatta kezdtem el azt hinni magamról, hogy egy dagadt disznó vagyok, pedig tudom, hogy nem, de miatta lett ilyen rossz önképem. Ilyenkor mindig azt mondja, hogy fogjam be a pofámat, és inkább kezdjek el edzeni, mert én nyárra 60 kg leszek. Ez odáig fajult, hogy kb nem is eszek semmit, és volt olyan időszak is, amikor hánytattam magam. Anyám az ő kérésére majdnem intézetbe tett. Nagyon csúnyán beszél, és kezd átragadni rám, amit hiába próbálok kiküszöbölni, nem megy. Régebben egy életvidám lány voltam, mostanában meg csak sírni tudnék a dühtől, és szomorúságtól. Hogy lehet egy 40 éves férfi ilyen bunkó egy 14 éves lánnyal? Emlékszem még arra is, amikor nem takarítottam ki, és lógtam az iskolából(orvoshoz mentem, mert ők nem vittek el, pedig messze volt, még kocsival is volt vagy 1 óra, 1 hete rosszul voltam, fájt az egész arcom, ki is derült, hogy arcüreggyulladásom volt), azzal fogadott, hogy én hülye p.csa, hogy mertem lógni az iskolából, felhívott az osztályfőnök, hogy lógtál. Amikor meg hazajött anyám, elkezdett cserepeket dobálni, mert belevágott egyet a falba is, meg az egyik szekrénybe is, és mindkettőn egész szép lyuk maradt, ordítozott anyámmal, kezet emelt rá, amikor meg ráordítottam, hogy legalább az anyámat hagyja, odajött hozzám, és rám is kezet emelt. Mindig félek, amikor rosszat mondok, vagy nem csinálok meg valamit. Egész sokszor hangoztatni szokta, hogy én csak az ő kapcsolatuk közé állok. Nagyon-nagyon stresszes vagyok mostanában, ha tudom, inkább házon kívül töltöm az időmet, vagy a kutyáimmal elkülönülve tőlük. Az anyum is nagyon rondán beszél, amióta ő velünk van, pedig sose volt ilyen. Cigiznek ezerrel bent a lakásban, és minden bajuk van, amikor szóváteszem, hogyha már az én egészségemet is roncsolják, tegyék kint a kertben. Erre az a reakció, hogyha engem zavar, hogy cigiznek, el lehet költözni. Ha kérek tőlük valamit, hetek múlva, vagy soha nem kapom meg (apróságok, mint például egy ceruza, toll), és ha időközben megvenném én magamnak, akkor az a válasz, hogy mit képzelek, megvették volna ő maguk. Sokszor érzem viszont úgy, hogy anyum csak azért van vele, mert ő hozza a pénzt... Amióta velünk van egy a férfi, rémálmok gyötörnek, nem tudok aludni, stresszes vagyok, migrénem van, magas a vérnyomásom, rossz a vérképem is, kedvtelen vagyok, rosszul tanulok, öngyilkos is próbáltam lenni, és már semmit sem merek itthon megosztani anyámékkal, mert úgyis mindenre az a válasz, hogy "mert, ki kérdezett?" "nincs most időm", "fáradt vagyok", "hagyjál most ezzel, nem érek rá", "majd legközelebb", vagy pedig bunkómód elküldenek a francba. Egész nap a gép előtt ülnek(mindenkinek van saját), én meg ha odamerek hozzájuk menni, hogy játszunk, menjünk el egyet sétálni, beszélgessünk, elküldenek úgyszintén. Ekkor meg az lesz a problémájuk, hogy én túl sokat vagyok a gép előtt. Nagyon szeretem az anyumat, és zavar, hogy ez a férfi bejött az életünkbe, és ilyenné tette azt az embert az életemben, akit mindennél jobban szeretek. Ha van barátom, akkor rögtön elkezdi szapulni a pasi, hogy mekkora egy idióta barom az a srác, és hogy biztos csak meg akar b.szni(csak az ő szavaival élek...), meg hogy néz már ki, én ezzel hogy tudok boldog lenni... Nagyon ki vagyok már készülve, nem tudom mit csináljak, sokszor amikor nincsenek itthon, akkor szoktam sírni, vagy ha fürödni megyek, mert akkor úgy sem hallják. Sajnálom, hogy ilyen hosszú, és átláthatatlan lett, de csak úgy jöttek az emlékek, hogy mikor mit mondott, mit tett, vagy általában mit tesz, mond. Én reagálom ezt túl? :( Köszönöm előre a válaszokat!