Elvált anyukák! Hogyan tudtatok túljutni a váláson és hogyan álltatok talpra és kezdtetek új életet a kicsivel?

Igen így éreztem, de iszonyú sokat változott!!! És rossz irányba. Miután összeházasodtunk kezdett megromlani minden, ő egyre másabb lett és nem is találtam már benne azt a férfit, akit szeretek. És a kicsi már útban volt, mikor mindezek felszínre kerültek és egyik napról a másikra kicserélődött.

És nem meggondolatlanul házasodtam, mert 10 éve már együtt vagyunk.

Én változtattam már sok-sok minden, pedig régen működött, mégis nekem kellett változtatnom, pedig szerintem és kívülállók szerint is neki kellene változnia, mert túl önző és engem el akar nyomni. Azt mondja, hogy majd félrenevelem a kicsit, bedugom egy bölcsibe már 2 évesen és nem fogok munkát kapni sehol, mert már van egy gyerekem. Tönkre teszem így a kicsi életét és az övét is, mert szétrombolok egy családot, holott sosem voltunk egy normális család, mert bezárt minket a 4 fal közé. A családommal ne beszéljek semmit, jöhetnek meglátogatni, de ő akkor lelép és épp csak biccent feléjük. Nem lehet vele beszélgetni, mert mindig azt mondja, ha valamit mesélek neki, hogy és ez engem hol érdekel, mit csináljak vele. Mondtam azt is kössünk kompromisszumokat, de nem lehet mert nekem hülye felfogásom van. A testvéremet utálja még képes nem köszönni is neki, mikor itthon van havonta egyszer, amire szintén azt mondja, hogy mindig utálni fogja. Pedig én csak ennyit kérek, hogy tolerálja a családom és ne flegmáskodjon velük, régen szerette őket, amikor segítettek elkezdeni az életünket. Most meg kiutálja őket. A saját családja se tud semmit, mindig elüldözi őket. Szerintem ez nem normális. Ez a nagy vita köztünk. Sokszor olyanokat vág a fejemhez, mintha én egy értéktelen ember lennék, holott imádom a kicsikémet és igyekszek a legjobb anya lenni számára és boldogságban felnevelni, szeretetben. Szerintem neki is szüksége van a nagyszülőkre és a tesóimra is. Imádja őket, miért kellene akkor elzárni tőlük? Miért baj, ha beszélgetek velük és mesélek kicsit az életünkről? Szerintem ez normális, vagy nem? Nem szoktatok a szüleitekkel semmit se megbeszélni? Én szeretek tanácsot kérni, hisz olyan szépen felneveltek minket.